„Én csak egy szegény, korlátozott hatáskörrel rendelkező miniszterelnök vagyok” – mondta Orbán Viktor péntek reggel a rádióban. Ezúttal mégsem a felcsúti mini-megastadion meg az aszfaltozott falusi magánrepülőtér jut eszünkbe, hanem a forint (meg a líra, meg a zloty) megroggyanása.
A magyar kormányfőnek tökéletesen igaza van, és nagyon gondosan fogalmazott: a jelenlegi magyarországi viszonyok közepette ugyan szinte korlátlan személyes politikai hatalommal rendelkezik, ám hatásköre mégiscsak korlátozott. A forint árfolyamát valóban nem a magyar gazdaság állapota befolyásolja, hanem – mint mondta – a „világban zajló pénzmozgások”. Azt már nem tette hozzá, de ugyanez volt a helyzet – csak sokkal súlyosabb! – 2008 végén és 2009-ben is, amikor a kívülről becsapódó globális recesszió miatt alig sikerült megmenteni a magyar likviditást.
Azért is vált ez érdekessé, mert a New York Times Nobel-díjas közgazdásza is említette aznap Magyarországot a legújabb gazdasági mozgásokkal foglalkozva. Paul Krugman (akit előszeretettel szidalmaz a pesti jobboldal, mert rovatában számos bírálat jelent meg a magyar alkotmányosság leépüléséről) ismét bizonyította, hogy egyáltalán nem elfogult az országgal szemben.
Krugman szerint egyáltalán nem Magyarország (vagy Törökország stb.) jelenti a problémát, hanem a világ legerősebb gazdaságai: az USA, az eurózóna és néhány más nemzet, mert nem oldották meg saját gyenge pontjaikat. A német receptre működő eurózóna, valamint a jobboldali ellenállás miatt passzivitásra ítélt amerikai kormány ugyanis minden ellenjavallat ellenére kitart a megszorítások politikája mellett, holott éppen az ellenkezőjére, jelentős beruházásokra lenne szükség. Különösen olyan helyzetben, amikor a magánszektor (beleértve a magánembereket is) túl sokat próbál megtakarítani és túl keveset befektetni.
Az amerikai gazdaság évi 3,2 százalékos ütemben nőtt a negyedik negyedévben, ami ugyan kevesebb, mint az azt megelőző három hónap 4,1 százalékos üteme, de még így is az elmúlt tíz év legjobb eredménye. Kína ugyanakkor lassulni kezdett, amit már sokan megjósoltak, de ma már látható jelei is vannak. A kínai szén és vasérc eladhatatlan, sőt az ottani fogyasztók egyre inkább külföldi élelmiszert is követelnek. A gyorsan növekvő kínai bérek inflációs nyomást gyakorolnak és érezhetően csökkentik az ország versenyképességét. Ezek az ellentétes fejlemények együttvéve nagy hatással vannak a feltörő piacokra, mert a Kínába irányuló exportjuk jelentősen befolyásolja eredményeiket. Ezért süllyedt a török, az indonéz és az argentin tőzsde is a héten.
Túl sok tehát a felhasználatlan pénz, és túl kevés a beruházási szándék. Krugman értékelését magyar érdekekre lefordítva azt láthatjuk, hogy az Orbán-kormány jó érzékkel – szinte keynes-i ihletésre – hozta létre a közmunkát: a modern makroökonómia atyja a jelenlegi viszonyokra ugyanis félig tréfásan azt javasolta, hogy a kormányok akár azzal is segíthetnének, ha szenes aknákban elásatnák a felhasználatlan pénzt és fizetnének a magánszektornak, hogy bányássza ki. Értsd: még az értelmetlen beruházás is jobb, mint a semmi. (Más kérdés, hogy a közmunka minimálbér alatti „honorálásával” milyen ellentétes irányú társadalmi következményeknek törnek utat.)
Bonyolult lenne részletesebben kifejteni Krugman és Larry Summers (Obama első nemzetgazdasági főtanácsosa) elméletét. A lényeg az, hogy a világgazdaság nemcsak buborékról buborékra bukdácsol, hanem egyszersmind szüksége is van ezekre a „helyzetekre” ahhoz, hogy munkahelyeket teremthessen. A pénzpiac a negatív kamat értelmét veti fel, akármilyen eretnekinek is tűnik az. A pénzfelhalmozás lehet ugyan magánerkölcs, de a köz szempontjából inkább bűnnek számít. Az államadósság csökkentéséhez való görcsös ragaszkodás pedig kontraproduktív.
