Rég volt, amikor százezrek ünnepelték Obamát Berlin meg Párizs terein. Elnökként kénytelen volt Kelet-Ázsia felé fordulni, hiába panaszkodtak neki már 2009-ben (akkor) nyugalmazott-politikus kelet-európai értelmiségiek (köztük Václav Havel, Martonyi János és Lech Walesa), hogy „húsz évvel a hidegháború vége után a középkelet-európai országok már nem fekszenek közel az amerikai külpolitika szívéhez”. A Krím orosz bekebelezése most igazat adott nekik, és visszavezette Obamát Európa „teraszára”, Brüsszelbe, ahol kénytelen volt – legalábbis retorikailag – visszavágni Putyinnak múlt heti beszéde miatt, amelyben az orosz nemzetvezér diadalittasan jelentette be Európa „keleti balkonjának” lefeszítését „a Nyugat alkonyának” újabb bizonyítékaként.
Mekkora sikerrel tért vissza Obama az Ókontinensre? És mi az európai USA-hiátus oka, következménye? Jelentős kérdések ezek, amelyekre itt csak részleges választ lehet adni.
Kezdjük azzal, amit Obama alaposan elszúrt, pedig a legjobb érv Putyin ellen. Már március 8-ikai jegyzetemben megállapítottam, hogy a krími „függetlenséget” nem lehet összehasonlítani Koszovóéval. Obama is erre célzott Brüsszelben, csak tévesen érvelt: „Az orosz vezetők Koszovóra hivatkoznak precedensként, mondván, hogy a Nyugat is beavatkozott egy kisebb ország ügyeibe, akárcsak ők most. Csakhogy a NATO az után avatkozott be, hogy Koszovó népét évekig módszeresen terrorizálták és gyilkolták. Koszovó csak egy olyan referendum után hagyta el Szerbiát, amelyet nem a nemzetközi jog keretein kívül szerveztek, hanem az ENSZ-szel és Koszovó szomszédaival való gondos együttműködésben. A krími történések erre még csak nem is hasonlítanak.”
A szerb felháborodásra – és a külföldi barátok megbotránkozására – nem kellett sokáig várni. Mert hogy szerintük Koszovóban nem volt referendum. Pedig volt: 1991-ben, 87,01 százalékos részvétel (a mintegy 10 százaléknyi ottani szerb természetesen bojkottálta) és 99,98 százalékos „igent” eredményezett – a krímihez hasonlóan, kivéve, hogy az ottani orosz többség sokkal szerényebb (58%). Csakhogy a világ nem ismerte el az egyoldalú koszovói referendumot – mint ahogy nem szabad elismernie a krímit sem. A miloševići nagyszerb politika durván feloszlatta a koszovói képviselőházat, mire az 1992-ben kikiáltotta a függetlenséget – amit a világ ismét csak nem ismert el. Albánia, Oroszország krími sietségével ellentétben, nem csatolta magához Koszovót – nemhogy az 1991-es referendum meg az 1992-es „függetlenség” nyomán, hanem a valódi, 2008-as döntés után sem, sőt a mai napig sem. A Nyugat koszovói beavatkozására, mint az amerikai elnök pontosan emlékeztetett, nyolc évvel és többszörös szerb agresszióval később került sor, ami után a tartomány vezetése újabb kilenc évet várt a függetlenség (parlamenti) kikiáltásával, a nemzetközi közösség tudta és feltételei mellett. Obama beszédírója óriásit tévedett ugyan és hatalmas ziccert hagyott ki, hihetetlen támadási felületet nyitva Amerika és a Nyugat ellen, de a krími és a koszovói események összehasonlíthatatlansága a durva hiba ellenére is megkérdőjelezhetetlenül érvényes.
De lássuk a szélesebb európai–amerikai viszonyt! Obama – sokkal arrogánsabban már ifj. Bush is! – valóban hanyagolta Európát. Nem azért, mert nem érdekelte az ottani béke, hanem mert úgy tartotta, az unió már maga is képes lesz nyugodtabb vizekre navigálni az Ókontinenst. Az Obamát az amerikai jobboldalról érő súlyos, kitartó és elvtelen támadások éppen arra vonatkoznak – még a legújabb krími fejlemények után is –, hogy hagyja már Európát az európaiak gondjára, tegyenek ők többet, költsenek ők bőségesebben saját védelmükre, politizáljanak úgy, hogy meg tudják állni a helyüket (félmilliárd ember és a világ harmadik legnagyobb gazdasága!) az alig százötven milliós, autoritatív és egysíkú gazda(g)sággal rendelkező Oroszországgal szemben.
Mint újra meg újra láthattuk, az EU vezetése, amelyet nem a parlament, hanem a kormány- és államfők egyre heterogénebb, egyre széthúzóbb és egyre inkább jobbra tartó csoportja határoz meg – nem utolsósorban a brit, cseh, magyar és egyéb impulzusok nyomán – képtelen egységes külpolitikát kialakítani, gazdaságilag pedig a német túlhatalomnak van kiszolgáltatva. Az utóbbi viszont egyszerűen képtelennek látszik felnőni a rászakadó feladathoz: az utolsó pillanatban ugyan mindig kimenti az éppen rászoruló tagokat, ám gazdasági vezetői stílusa opportunista, eszmei irányításra teljességgel képtelen, katonaira pedig érthető okokból nem akar vállalkozni. Ez okozta az amerikai hiátus fájdalmát, nem pedig az, hogy az USA szándékosan hanyagolta volna Európát. Obama Brüsszelben hitet is tett amellett, hogy az amerikai demokrácia eszmei gyökerei Európából erednek, és hogy a közös értékeket soha nem fogja elárulni. Ez utóbbit némely friss uniós tagállam vezérének érdemes lenne újra meg újra tanulmányoznia és megszívlelnie, mielőtt a ma már bizonyítottan ön- és teljhatalmú Putyinnal paktál.
Amire az Atlanti-óceán mindkét oldalán szükség van, az nem a széthúzás, hanem az összefogás, annak folyamatos felmutatása, hogy az európai értékek (az egyén autonómiája és szabadsága; az egyre bővülő demokrácia; az erő meg a pénz hatalma helyett, a kultikus misztériumokba és önbűvkörbe való bezárkózás helyett az emberi elme hatalma) továbbra is vezércsillaga a Nyugatnak.
Itt-ott repedező brüsszeli, balkáni, krími balkonjainkon nem a nyugat alkonyát kéne jósolgatni megnyalt vezér-mutatóujjakkal a keleti szelekbe fordulva, hanem – német tőke, amerikai véderő, uniós szubvenciók meg sült galamb helyett – közös hozzájárulással alá kellene dúcolni közös euro-amerikai szellemi otthonunkat. Aki belülről rombolja a közös házat, annak ott semmi keresnivalója.
