Nem először hasonlítjuk az ukrajnai szakadárokat a horvátországi meg a boszniai háborút kirobbantó félhez, de a malajziai utasszállító gép lelövésével a „donyecki népköztársaság” pribékjei még a Ratko Mladićoknál is veszélyesebbé váltak. Ráadásul történik mindez egy olyan időszakban, amikor újra erősödni látszanak az afganisztáni tálibok, egész területeket foglalnak el az iraki iszlamisták, minden szál elszakad Szíriában és Izrael kétszázszoros megtorlást hajt végre Gázában a terroristák ellen.
Noha egyértelműen elutasítandó az amerikai jobboldalnak az a vádja, hogy mindezért a „világfelfordulásért” egyenesen Barack Obama a felelős, újra felmerül az a kérdés, hogy mire van szükség a bolygó rendjéhez: lehet, hogy mégiscsak jobban járnánk egy – lehetőleg jóindulatú – hegemón hatalom „világcsendőri” szerepével. Az mindenesetre nyilvánvalónak látszik, hogy ha nem létezik, vagy nem lép fel olyan erő, amely képes és hajlandó megbüntetni a civilizált nemzetközi viselkedés szabályait semmibe vevő akarnokokat, akkor előbb-utóbb felütik a fejüket, sőt egyre nagyobb étvágyra gerjednek azok a fanatikusok, akik számára értékesebb a konfliktusba torkolló szűk csoportérdek – vagy akár a „dicső” halál –, mint a kompromisszum.
Nemcsak a valós vagy potenciális hegemónnak van felelőssége azonban. Mindazok a kormányok, amelyek a civilizált világhoz tartozónak érzik magukat, jobban tennék, ha nem kokettálnának az olyan zsarnokokkal, akik csak álcázzák magukat az együttműködés kicsikarása végett, de többé-kevésbé egyértelműen a nemzetközi közösség érdekeivel mit sem törődve építgetik saját délibábos vagy világuralmi álmaikat.
Amint az már ilyenkor lenni szokott, az Ukrajna feletti tragédia nyomán is beindult a kölcsönös vádaskodás meg a hajmeresztő összeesküvés-elméletek gyártása. Az első és legostobább az volt, amikor orosz „hírforrások“ megpróbálták az ukrán erőkre kenni az akciót, mondván, hogy azok valójában Vlagyimir Putyin Dél-Amerikából visszaérkező gépét célozták meg. Az orosz propaganda magyarul is újra folyamatosan zúdul Moszkvából – és szinte hihetetlen, de jelentős számú „vevő“ is van rá a magyar jobboldal iránytűt vesztett rétegeiben. Talán fölösleges részletezni, de a gyengébbek kedvéért írjuk le: Kijevnek állna a legkevésbé érdekében, hogy ilyet tegyen, hiszen abban a pillanatban elveszítené az Oroszországgal fennálló viszályt – és minden valószínűség szerint az egész országot is.
Marad az a legmegalapozottabb feltételezés, hogy a kelet-ukrajnai szakadárok soraiban működnek olyan erők, amelyek annyira beleélték magukat „történelemformáló” szerepükbe, hogy semmilyen békés figyelmeztetésre nem reagálnak, és semmilyen erőszakos cselekedettől nem riadnak vissza. Minderre azonban véletlenül sem lenne sem erejük, sem képességük, de még csak bátorságuk sem, ha nem állna mögöttük a Kreml nagyhatalmi álmaitól fűtött – és a világ legnagyobb kiterjedésű államának természeti kincseire alapozott – vakmerőség.
Obama pénteken is higgadt és elvszerű üzenetet küldött Moszkvának és a szakadároknak, valamint Tel Avivnak és a gázai terroristáknak egyaránt. A kérdés az, hogy lesz-e ereje Amerikának – és hajlandó-e legfontosabb szövetségesként az Európai Unió, saját különcködő tagjaival egyetemben, felsorakozni mögötte –, hogy ki is kényszerítse a civilizált viselkedést pusztán a józan ész szavával. Ha nem, akkor még súlyosabb fejlemények elé nézhetünk.
