Barack Obama hatodik évében járó elnökségének legnagyobb dilemmája, hogy felvegye-e a harcot az ún. Iszlám Állam (IÁ) fekete lobogós barbár seregével. Obama választhatott, hogy hagyja-e a belviszályokkal küszködő, elerőtlenedett iraki államot az új erőre kapó terrormozgalom prédájává válni, vagy feladja saját elveit és eredményeit egy beláthatatlan következményekkel fenyegető újabb háború megindításával. Az amerikai elnök személyes dilemmájával múlt vasárnap foglalkoztunk: egy politikus belső harca azonban csak azért érdekes, mert világpolitikai, sőt történelmi léptékű kérdések körül forog.
Az amerikai kongresszus jóváhagyása alapján az IÁ elleni légi offenzívához párosul a szíriai felkelők „mérsékelt szárnyának” a kiképzése és felfegyverzése is. Ezzel együtt már nemcsak Irak jövőjéről van szó, hanem az egész arab világéról, sőt az érdekelt nem-arab szomszédok folytán az iszlám jövőjének jelentős vetületéről is. Nyugati fülekhez szólva Obama – némi egyszerűsítéssel – éppen erre figyelmeztetett: „Az IÁ nem is iszlám és nem is állam.”
Ez a mondat jól hangzik ugyan, de a legtöbb megfigyelő szerint nem állja meg a helyét: az IÁ nagyon is államhatalomként viselkedik az elfoglalt területeken, és akár tetszik, akár nem, az iszlám képviselőjének adja ki magát. Más kérdés, hogy a legtöbb, valóban iszlám vallású, ténylegesen elismert állam sem ért ezzel egyet, a civilizált világnak pedig az az érdeke, hogy az iszlámot mint világvallást elfogadva ne a legvéresebb változattal kelljen azt kiegyenlíteni.
A két Bush iraki háborúival szemben Obama kongresszusi javaslata valódi vitát csiholt, és megosztotta a törvényhozókat, még akkor is, ha a képviselőház 5:3, a szenátus pedig közel 4:1 arányban támogatta az elnököt. 2002-höz képest azonban felbukkantak és legitim nézetként vesznek részt a vitában a legkülönfélébb nézetek: a támogatástól kezdve egészen odáig, hogy az USA újabb közel-keleti fegyveres akciója egy „már látott kaland”, amelynek csak rossz vége lehet. Akkor mégis miért van rá szükség!?
Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, szögezzünk le valamit, aminek eldöntéséhez Obamának is szemmel láthatóan időre volt szüksége. Bizonyos világpolitikai kérdésekben egyszerűen nem lehet visszamenni a történelemben Ádámig és Éváig, hanem a jelenben és elsősorban a jövőben kell gondolkodni. Igaz, hogy az Ottomán Birodalom széthullásakor a Nyugat (akkori) vezetői osztották fel a térséget úgy, ahogy az nekik akkor éppen megfelelt – vagy ahogy éppen tudták –, ami nagyban hozzájárult a viszályok „örökössé” válásához. Az is igaz, hogy ez a külső beavatkozás alig enyhült, sőt a 2001-es terrortámadások után újra felerősödött, olyannyira, hogy az USA teljesen szétvert egy – akármilyen diktatórikus, de stabil – iraki államot, és korántsem integráció- meg akcióképes utódot hagyott hátra.
Az is igaz azonban – és ez ma a döntő szempont, ezért nem fakultatív a mostani harc, mint amilyen ifj. Bushé volt –, hogy a kialakult helyzet ismét esélyt adott egy legbrutálisabb katonai-politikai gócpont, az IÁ kialakulására, amellyel legfeljebb Iránnak lenne megvalósítható ereje és szándéka szembeszállni. Az pedig könnyen egy új totális síita–szunnita háborúhoz vezethetne, ami felborítaná az egész térség, sőt a világ békéjét. Ez senkinek nem állhat érdekében. Ezért van értelme a ma még visszaszorítható, egyelőre szerencsére senki által el nem ismert erőszakszervezet megállításának, sőt megsemmisítésének.
A „piszkos munkát” persze megint Amerikának kell vállalnia, ami egyben a vezeklés ára is a korábbi „bűnökért”. Obamának döntenie kellett, de nem volt igazi választása: a fegyveres erőszakra sajnos csak még erősebb fegyverrel lehet hatékonyan válaszolni. Új reménysugár azonban, hogy ezúttal a közvetlen térség mérsékelt erői is szövetségessé válhatnak. Az eredményt – és ennek az elemzésnek a helyénvalóságát – a közeljövő döntheti el.
