Véget lehet-e vetni két nép több évszázados ellenségeskedésének – vetődik fel a kérdés Edi Rama albán miniszterelnök hétfőn esedékes látogatásával kapcsolatban. Úgy tűnt, van remény. Három dolog is arra utalt, valami változik Szerbia és Albánia viszonyában. Egyrészt már maga a puszta tény, hogy a két ország megegyezett a látogatásban, hisz majdnem hetven évvel ezelőtt járt magas rangú albán vezető legutóbb Belgrádban. A II. világháború utáni kezdeti jó viszonyt ugyanis gyorsan megzavarta a Tájékoztató Irodának a titói Jugoszlávia ellen hozott határozata, amelyet Kelet-Európa legdogmatikusabb állama a legkomolyabban vett, hisz Enver Hoxha Albániája kész volt még a Szovjetunió ellen is fordulni, amikor megindult a „személyi kultusz” felszámolása. A rendszerváltás után pedig mindkét ország jobban el volt foglalva saját problémáival, semhogy törődhetett az egymás közti viszonnyal.
Most viszont a látogatásról szóló megállapodás csak azért jöhetett létre, mert Albánia késznek mutatkozott a viszony javítására. A szerbiai politikában pedig volt annyi pragmatizmus, hogy túltette magát Albánia Koszovóval kapcsolatos álláspontján. (Albánia és Koszovó kormánya ez év januárjában már közös ülést tartott, amelyről Hashim Thaçi koszovói miniszterelnök így nyilatkozott: „történelmi összejövetel, amely új fejezetet nyít Koszovó, Albánia és a térség számára”. És Edi Rama sem rejtette véka alá véleményét azt nyilatkozván: „Szerbiának és a térségnek az lenne a legjobb, ha mielőbb formálisan is elismerné, hogy Koszovó már soha nem fogja az ország részét képezni.”)
Ebbe a szerbiai pragmatizmusba épült bele egyrészt az, hogy Koszovó felé már megtört a jég. (A nehezen megindult és elég döcögve haladó tárgyalások ugyan szünetelnek, mert Koszovó el volt foglalva a kormányalakítással, de külügyminisztere már hivatalos látogatást tehetett Szerbiában, és Belgrád hajlandó újabb engedményekre.) Még ennél is lényegesebb, hogy az EU, amely mindkét országra kemény nyomást gyakorol, ragaszkodik elvéhez, hogy két tagállama között nem lehet viszály. (Albánia 2013 júniusában lett uniós tagjelölt, és Rama tudja, hogy ebből kötelezettségek származnak. Közismert nyilatkozata: „Világos előttünk, hogy Albánia és Koszovó létezése egyrészt figyemeztet bennünket a történelmi tehetetlenségre, arra, hogy közös erőfeszítéssel két albán államot teremtettünk egymás mellett, de másrészt figyelmeztet arra a kötelezettségünkre, hogy betartsuk az azoknak (az USA-nak és az EU-nak) tett ígéretünket, akik nélkül a szabad és független Koszovó csak véres álom maradt volna... Mindannyian egyesülünk Brüsszelben, gondolunk itt szerbekre, montenegróiakra, bosnyákokra, magunkra”.)
És amikor a látogatásról szóló megállapodás így megszülethetetett, és remény támadt, hogy ez a látogatás véget vett a szerb és az albán nép közötti, évszázadok óta tartó ellenségeskedésnek, amelyhez Koszovó függetlenné válása csak új energiaforrást adott, kirobbant ez a botrány a Szerbia és Albánia közötti európai bajnoki labdarúgó-selejtezőn. Európa megdöbbenve látta, milyen könnyen kárba vész minden erőfeszítése, a két nép között mélyebb a szakadék, semhogy az európai integráció elegendő legyen annak áthidalásához. A két nép lelkületében és hozzáállásában kell a fordulatnak lejátszódnia, de ez nem megy könnyen. Ahogyan a Le Monde írta: „Egy labdarúgó meccs, egy drón és egy zászló rosszat tett, rosszat hozott az EU égisze alatt folyó szerb–albán megbékélésnek”. Mások még keményebben fogalmaztak. A Le Courriers des Balkans szerint az incidens „felszínre hozta a térség minden feszültségét”, a Guardian pedig azt szűrte ki: „a balkáni nacionalizmus újraéledt a dróntámadás miatt”.
Nem vitás, hogy Albániát a rendszerváltás utáni kedvező változások sem tették immunissá a gazdasági válság hatására Európa-szerte erősödő nacionalizmus új hullámával szemben. (A kedvező változások alatt két dologra célzunk: egyrészt arra, hogy Albánia ma már nem Európa legszegényebb országa. Fejenkénti jövedelem tekintetében megelőzi nemcsak Boszniát és Moldovát, hanem Szerbiát is. Másrészt arra, hogy Albánia objektíve már tagja a NATO-nak és szubjektíve náluk – 2014 szeptemberében – már járt a pápa, meglátogatva ezzel az első mohamedán többségű országot.) A Koszovót, Macedónia, Montenegró és Szerbia egy részét is felölelő Nagy Albánia álmának felelevenítése ennek meggyőző bizonyítéka. Mert a nacionalizmus – amely a mások elleni uszításból táplálkozik – nem számol azzal, hogy egy ilyen álomnak a megvalósítása folytatása annak az öldöklésnek, amely már századok óta folyik az itt élő népek között.
A viszályhoz azonban két fél kell. Nem véletlen, hogy a hatóságok végre erélyesen szembeszálltak az albán pékségek és más létesítmények elleni támadások hullámával. Nem vitás, hogy az albán zászló megjelenése a stadion felett szándékos provokáció, de ennek tudatosan az volt a célja, hogy Európának megmutassa: a szerbek semmit sem változtak. (A világban már történt két ilyen provokáció: két angol csapat mérkőzése alatt már megjelent egy drón, és egy francia meg egy korzikai csapat meccsén a korzikai kapus a sziget zászlaját lengette a szurkolók előtt. Ám egyikből sem lett botrány, pedig a külföldi szurkolók sem riadnak vissza semmitől.) A szurkolók pályára rohanása és az albánok elleni támadások rossz fényt vetnek az országra. Hogy most izgatottan várjuk: a hétfőn kezdődő látogatás hoz-e fordulatot?
