Az új évadtól Fülöp Tímea, friss diplomásként, csatlakozott a szabadkai Népszínház Magyar Társulatához. A nagybecskereki születésű színművésznővel a színészetről, a színházról, az akadémista évekről és a terveiről beszélgettünk.
Mikor kezdtél el érdeklődni a színészet, a színház iránt?
– Minden a versekkel kezdődött, még egészen kis koromban. Háromévesen már szavaltam, szinte amint megtanultam rendesen beszélni. Szavaltam otthon, a kis piros székemre állva, és bárhol, ahol kíváncsiak voltak rám, a templomban, a művelődési házban, az általános iskolában és középiskolában… Versenyekre is jártam, a KMV fontos állomást jelentett, egyszer első díjat is nyertem. Nagyon szeretem a verseket, és részt vettem az iskolai drámacsoportok munkáiban is. Az általános iskola után a szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumba jártam és tagja voltam a színházi műhelynek is. Akkor alkalmam nyílt szerepelni a szabadkai Népszínház előadásaiban, felléptem a Mágnás Miskában és az Aska és a farkasban. A versek, a szereplések szinte végigkísérték eddigi életemet. Közben a családom azt mondogatta, hogy ha nem leszek színésznő vagy jogász, akkor semmit sem csináltam az életemmel. Nem lettem jogász, inkább a színészetet választottam. Jobban vonzott a szereplés, elvégre sose voltam túlzottan lámpalázas a színpadon, persze a pozitív izgatottságot mindig éreztem. Az, hogy ezek után az Újvidéki Színművészeti Akadémiára iratkoztam, szinte egyértelmű és természetes volt. Ugyanakkor nemcsak a színház érdekel, hanem a film is, valamikor a jövőben filmmel szeretnék foglalkozni. A Kosztolányi Gimiben angol tagozatra jártam, és eleve azért választottam nyelvi gimnáziumot, hogy a színészettel más nyelveken is foglalkozhassak. Szeretem az angolt és a spanyolt, ezek jól is mennek, de mostanában nagyon elkezdtek érdekelni a dán filmek is. Nagyon szeretnék egyszer elmenni Dániába, akár csak turistaként.
Hogyan teltek az akadémista évek?
– László Sándor és Balázs Áron osztályába jártam. Fantasztikusan jó tanáraim voltak. Most, hogy az akadémia végére értem, nagyon furcsa visszanéznem. Jöttek az elsősök, ők a „ribizlik”, mi voltunk a „zöldbabok”. Amikor még én indultam elsőbe, sokat nosztalgiáztak és meséltek azok, akik befejezték az akadémiát. Kérdezgettek bennünket, hogyan találjuk fel magunkat és milyen érzés számunkra az akadémián lenni. Akkor arra gondoltam, hogy én bizony nem fogok nosztalgiázni az elsősök előtt. Azután persze ugyanezt tettem én is. Nem is tehettem mást, hiszen annyira jó szakmai alapot kaptunk, és nem csupán a színészetre, az életre is tanítottak bennünket. Nagyon hálás vagyok emiatt.
Közben a nézők az Újvidéki Színház színpadán is láthattak…
– Az első ilyen alkalom A Csárdáskirálynő volt. Nagyon szerettem, sokat táncoltunk és „jaj cicáztunk”, a színfalak mögül pedig mindig a színpadot lestem és a többieket figyeltem.
Útnak indultál a Tanyaszínházzal is, az milyen élményeket hozott?
– A Tanyaszínházat is nagyon szerettem, szép volt, de merőben más, mint mondjuk az újvidéki vagy a szabadkai színházban játszani. Nehéz, intenzív időszakot éltünk meg a többiekkel. Folyton együtt voltunk, szinte ugyanazokkal, akikkel az év során is. Egymást már a léptekről is megismertük. Az is egy nagy élet- és szakmai lecke.
Mi keltette fel az érdeklődésedet a filmek, a filmezés iránt?
– Nagyon szeretek filmeket nézni. Mindig is úgy éreztem – és erről visszajelzést kaptam a tanáraimtól is –, hogy a színészetem és az érzéseim sokkal kifejezőbben érvényesülnek a szemeim, a tekintetem által. Jobban, mint más színészi eszközök, például a mozgás vagy a mimika révén. Úgy gondolom, hogy többet és több mindent mondok el a tekintettemmel, a filmben viszont ez előny.
A vágyaidat illetően teszel lépéseket vagy hagyod, hogy felfedezzenek?
– Sohasem hagyom. Azt gondolom, hogy legyen szó filmről, színházról vagy bármilyen művészetről, nem lehet tétlenül ülni és a sorsunkat várni. Cselekedni is kell. Most nyáron Kölnben jártam, ott a jugoszláv Pina Bauschnak is nevezett Nada Kokotovićtyal és élettársával, Neđo Osmannal dolgoztam. Egy műhelymunkát tartottak, én voltam az asszisztensük. Ezt a lehetőséget a kolléganőm anyukája ajánlotta, majd pedig a tanáromon, Jónás Gabriellán keresztül érdeklődtem Nada után. Nagyon hálás vagyok a segítségüknek. Azután felkerestem Nadát és Neđót, így kerültem a közelükbe. Hatalmas élmény volt számomra ilyen nagy művészekkel dolgozni. Felejthetetlen egy hónapot töltöttem velük. A mai napig is tartjuk a kapcsolatot, szeretnék máskor is dolgozni velük. Ez is egy példája annak, hogy nem érdemes ülni a babérokon. A filmmel is így vagyok, amikor lehet, elmegyek meghallgatásokra.
Hogyan érzed magadat a szabadkai Népszínház Magyar Társulata tagjaként?
– Nagyon jól. Ismertem korábbról is a társulatot, de most másképp tekintek rájuk, és Szabadkára is, mint mondjuk a gimis években. Más dolgokat figyelek meg, másmilyen dolgozóként itt lenni. Örülök, hogy itt lehetek, jól együttműködünk, még ha nem is egyszerű újoncként helytállni.
A szabadkai közönség hamarosan az Ana Đorđević rendezésében készülő Fekete királynőkben láthat. Milyen számodra ez az előadás?
– Ez az első munkám diplomával a kezemben. Még be se mutattuk, de már megszerettem. A szerepben, amelyet kaptam, kifejezésre juthat a tekintetem is. Ebben az előadásban és darabban mindenki kulcsfontosságú. Úgy gondolom, hogy nagyon jó lesz.
