A VMÚE az idei szakmai díjainak odaítélésére vonatkozóan az Év Újságírója díjat a nyomtatott sajtó kategóriájában Kabók Erikának, lapunk főszerkesztő-helyettesének, a Hétvége rovat szerkesztőjének ítélte oda. A díjátadóra péntek este került sor.
Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének elvégzése után Kabók Erika tíz évig a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségben dolgozott, majd a családjával Szabadkára költözött, megközelítőleg tíz éve pedig a Hétvége rovatot szerkeszti. Kolléganőmmel egyebek közt az újságírásról beszélgettünk, és arról, hogy mely fontos témákra, történésekre hívta fel a figyelmet a Hétvége rovaton keresztül.
Ha visszagondolsz a pályád kezdetére, hogy érzed: te választottad az újságírást, vagy az újságírás téged?
– Én választottam az újságírást. Hetedikes-nyolcadikos koromban arról ábrándoztam, hogy egyszer újságíró leszek. Telecskán születtem, és ott a helyi könyvtárban szinte sorsszerűen a kezembe került Oriana Fallaci könyve. Magával ragadott és olyan újságíró szerettem volna lenni, mint ő. Az ábrándozást követően a sorsom úgy alakult, hogy az újvidéki egyetem elvégzése után újságíró lettem. Ez a 35. évem a Magyar Szónál.
Újságíróként milyen változásokkal kellett szembesülnöd az elmúlt évtizedek során?
– A szerkesztőségünk a nyolcvanas évek végén elkezdte használni a számítógépeket, hatalmas méretű flopikkal. Ebben az első szerkesztőség voltunk Vajdaságban. Az informatikai fejlődéssel folyamatosan lépést kellett tartanunk, és ez befolyásolta a munkánkat. Korábban ólombetűkkel dolgoztunk, nem voltak számítógépek, írógéppel írtunk, a lektorok pedig papíron javítottak. Nem volt mobiltelefon, se internet, hanem az újságokból tájékozódtunk, telexen vagy faxon érkeztek a hírek az intézményektől, de előfordult az is, hogy több kilós ülésanyagot cipeltünk magukkal a szerkesztőségbe, és abból próbáltunk tájékozódni. Amikor valami után kellett nézni, elmentünk a könyvtárba és a könyveket bújtuk. Ma már mindez egy-egy kattintás. Diktafonok se voltak, de egy idő után az újságíró megtanul rövid távon memorizálni és gyorsan írni. Teljesen máshogy alakult a munkarend a szerkesztőségben, volt éjjeli szerkesztőnk és éjfélkor zártuk a lapot. Élveztem a munkát és a szerkesztőségi hangulatot. Megközelítőleg százan voltunk újságírók. A délszláv háború következményeként viszont nemcsak az újvidéki, hanem a szabadkai és a zentai szerkesztőségből is sokan elmentek. Megváltoztak az igények és a munkabeosztás is. Korábban szakújságírókkal dolgoztunk, például a művelődésen belül volt, aki csak irodalommal, csak színházzal, vagy csak képzőművészettel foglalkozott. Most már ezt nem tehetjük meg. Kevesebb a pénz, kevesebben vagyunk, és szinte mindenki mindent csinál. Ha visszagondolok, nagyon sok szép pillanatban volt részem, de még most is tudok lelkesedni. Szeretem ezt a munkát, úgy gondolom, hogy jól egymásra találtunk – az újságírás meg én.
Látsz jövőt a nyomtatott sajtónak?
– Sokan temetik, de így volt a mozival és a nyomtatott könyvekkel is. Hinni akarom, hogy a nyomtatott sajtónak is van létjogosultsága és jövője. Kétségtelen, hogy megváltoztak az emberek olvasási, tájékozódási és médiafogyasztói szokásai. Úgy vélem: mégsem mindegy, hogy egy könyvet például táblagépen olvasunk vagy megfogjuk és lapozzuk. Az újságra is ez vonatkozik. Az újságnak van egy misztikuma, gondolok itt a nyomdaszagra, a papír érintésére. A Magyar Szó megléte a kisebbségi létünk vonatkozásában pedig politikai kérdés. A Magyar Szó a vajdasági magyarság egyik fontos intézménye. Itt hatalmas szellemi tőke koncentrálódott. Vajdaságban egyetlen kisebbségnek sincs napilapja, csak a magyarságnak. Ezzel a joggal élni kell, ameddig csak lehet, és erre pénznek is lenni kell.
Az elmúlt évtizedek során a szerkesztőségben sok fiatal újságírót láttál el jó tanácsokkal. Szerinted milyen a jó újságíró?
– Kíváncsi és érdeklődő. Persze szükség van tehetségre, jó íráskészségre is, de ugyanúgy nagyon fontos a műveltség és a tájékozottság. Mindenképpen meg kellene tanulni a szakma alapjait. Szerkesztőként leginkább a műfajok összemosása zavar. Jó lenne a fiatal újságírókkal a műfajokról beszélni, például hogyan kell megírni egy riportot és miben más az interjú. Annak idején, amikor sokkal többen voltunk, elismert, tekintélyes, idősebb kollégáktól lehetett tanácsot kérni és tapasztalatot gyűjteni. Amióta kevesebben lettünk, egyenként tudunk csak foglalkozni a fiatalokkal. Nincs rá idő és nincs energia. A másik probléma a nyelvromlás. A jó újságíró sokat olvas, hogy gyarapodjon a szókincse. Aki nem olvas, az nem tudja szavakban kifejezni magát. Márpedig ebben a kisebbségi létben az is fontos, hogy nyelvileg rendben legyenek az írásaink.
Újságíróként sokat jártál terepen, de szerkesztőként is dolgozol. Melyik áll hozzád közelebb?
– Fiatalon szerkesztettem a művelődési rovatot, de ennek nem igazán örültem. Szerintem az újságírás, a terepre járás nagyon izgalmas, és azt sokkal jobban szerettem, mert olyan a habitusom, mozgalmas az életem, szeretek menni és találkozni emberekkel. Viszont megközelítőleg tíz éve szerkesztem a Hétvégét, és nagyon tudok örülni annak, ha sikerül egy jó számot összehozni. Ilyenkor tudom, hogy aki megveszi a Magyar Szót, nem tud majd továbblapozni, mert talál benne érdekes írásokat. Most már azt mondom, hogy izgalmas munka a szerkesztés is. Először is ki kell találni a témákat. Ezt nem egyedül teszem, hanem a munkatársakkal együtt. Olyan szerkesztő vagyok, aki elmondja, miért gondolja fontosnak az adott témát és mit kellene körbejárni. Van, amikor mást kapok, de annak is örülök, mert frissebb, másabb, mint amit elsőre gondoltam. Minden újabb szám elkészítésére kihívásként tekintek, ez persze olykor bosszúsággal is jár, előreláthatatlan körülmények szólnak közbe, ráadásul meglehetősen impulzív vagyok, és idegeskedem azon, ami nem jött össze. Nem untam rá, nagyon élvezem a szerkesztést is, minden alkalommal izgulok és alig várom a tördelést. Amikor kezdtem szerkeszteni a Hétvégét, már Szabadkán éltem, de szerkeszteni leutaztam Újvidékre. Annyira aggódtam, hogy milyen lesz a melléklet, hogyan fog kinézni, hogy ott álltam éjjel a nyomdagép mellett, és alig vártam, hogy megnézhessem az újságot. Most már olyan nyomtatók vannak, hogy erre nincs szükség, azonnal látjuk, mit készítettünk.
A Hétvége rovat szerkesztőjeként nagyívű sorozatokkal foglalkoztál, amelyek fontos témákat jártak körbe a történelmünk megismerését illetően. Némelyekről külön kiadvány készült. Mit érzel, amikor ezeket olvasod, kézbe veszed?
– Most negyedik hónapja a Hétvége a nagyvállalatokról, a nagy beruházásokról ír. Ezelőtt is olyan témákról készültek sorozatok, amelyekkel mások nemigen foglalkoztak, ilyen például a padlássöprés, a Kopár-sziget, az 1944-es sírok, továbbá az 1956-os sorozatunk, amelyből a Menedékben című könyv készült. A Szórványlétben nevet viselő riportsorozatunk két éven keresztül minden hétvégén benne volt a Magyar Szóban. Nagyon büszke vagyok minderre. A szerkesztőségi teljesítményre. Ilyen periódusa a Magyar Szónak még nem volt, hogy két év alatt négy könyvet jelentettünk volna meg. A Magyar Szó hetvenéves fennállása alkalmából a Hét évtized című kiadványt Fodor István szerkesztette, és megjelent a két Szórványlétben kötet, valamint a Menedékben. Utóbbi három valójában a Hétvége rovatban megjelent írások könyvbe szerkesztése. Ezeknek is a szerkesztője Fodor István volt, a vizuális megoldásokat pedig Léphaft Pál kollégánknak köszönhetjük. Azt gondolom, hogy nagyon fontos munkát végeztünk. Újságíróink 84 települést jártak körbe, ezt így eddig soha senki nem tette meg, és mindenhol nagyon szívélyesen fogadtak bennünket. Úgy vélem, el kell menni, meg kell nézni hogyan élnek a szórványban. Nagyon büszke vagyok erre a két kötetre. Újabb sorozatra is készülök, a volt Jugoszlávia térségeiben szétszórt magyarságot járjuk majd körbe. Ami Boszniát illeti, Banja Lukán és Szarajevóban működik magyar egyesület, de szeretnénk eljutni Horvátországba is a zágrábi, a pulai és a fiumei magyarsághoz, ugyanúgy Macedóniába is elmennénk. Következő tervem a nemzeti tanácsokról szólna. Jó lenne utánajárni, hogy az elmúlt négy évben hogyan tevékenykedett az albán, a roma, a bosnyák, a szlovák, a román, a horvát, valamint a magyar nemzeti tanács, és milyen gondokkal küszködnek, hol tartanak például az oktatás vagy a kultúra területén. Azért tartom ezt fontosnak, mert ebben a térségben huszonhatféle nemzet és nemzetiség él, együtt élünk ezekkel az emberekkel, de nagyon keveset tudunk egymásról. A távlati tervek közt szerepel ellátogatni például a burgenlandi, a felvidéki, a kárpátaljai és az erdélyi magyarsághoz is. S ez amolyan lekerekítése lenne a szórványban, a diaszpórában és az elcsatolt területeken élő magyarság életével foglalkozó riportsorozatoknak.
