Fundamentum, tartóoszlop, óda és himnusz, reményteljes szándék, ujjongás és bátorság, ösztönzés és nem-megalkuvás, fáradhatatlanság, örök elköteleződés és a történet, a történetünk – a valóság és a kimunkálható jövő – örök mondása, állítása…
Most úgy érezzük, úgy érezhetjük, mindez megszűnt, eltávozott. Keressük és kutatjuk, kérdezzük és kérleljük, vajon tényleg itt hagyott, vajon tényleg magunkra hagyott?
Ember- és közösségszeretete, hivatástudata, öntevékeny színjátszásunk múltja, jelene és jövője iránti példaadó és megismételhetetlen ragaszkodása, elköteleződése, építő ereje, olthatatlan ember- és közösségszeretete, atyai hívásai és írásai, intelmei, személyes jelenléte és felszólalásai színjátszóink otthonaiban (mindenütt, mindenhol otthon volt), szülőföld- és nemzethűsége, apai-örökséghűsége és a megbocsátás általa és belőle megérthető (fájdalmas) ereje – vajon mindez most már nincs, vajon mindennek a helyébe az üresség, a semmi lép?
Mi most ez, miféle ez a fény-törés?
Igen, 92 éves korában visszaadta lelkét a Teremtőnek a színművész, a nyugalmazott színházigazgató, a tanár, az író – számomra sokszor költő is –, színjátszó mozgalmunk fáradhatatlan istápolója, közösségépítő, közösségszervező, mentor, tanító.
Faragó Árpád tavaly májusban az Újvidéki Színházban megtartott könyvbemutatóján (Fotó: Dávid Csilla)
Igen, 92 éves korában elbúcsúzott ettől a világtól, sokunkban való bizodalommal visszaadta a lelkét Teremtőjének: itt maradt a szoba, a lecsupaszított falak, a könyvespolc (könyvtárát, mindenét, ismerve a halandóság kikerülhetetlen játékszabályait „szétszórta”), a lakás, a műhely, az írógép, s abban, bizonyosan az újabb (megkezdett) írás – az idei, a topolyai színjátszó találkozóról.
Közösen, neki fogadott ígéreteink is itt maradtak, velünk, nekünk: a drávaszögi könyvbemutató-körút, és az is, hogy Titelre és Palánkára még az idén eljutunk, hogy részesei leszünk (legyünk!) a szórványsegítő vállalásnak… semmikor sem hagyni veszni... mindenkor megtenni a mindent!
Mi most ez, miféle hát ez a fény-törés?
Nem árnyék, nem haloványság, nem áttetszőség az övé – de egy egészen másféle jelenlét, igen, ez az, amit észlelünk. Amikor a megannyi tisztelő, barát és hálás szív nevében is leírjuk – Isten Önnel, Árpi bácsi! – akkor válik láthatóvá, állítmányként ekkor árad el bennünk mindez, az örökség: dolgunk van itt, s mondjuk el minél többeknek, hirdessük, zengjük el sokaknak: Te is részese vagy az anyanyelv, a szülőföld, a hűség, a közösség és a hittel, szóval és cselekedettel kiküzdött mindennapok csodájának.
Drága Árpi bácsi, köszönünk Önnek mindent!
