Mélységes csend övezte honi tájainkon – irodalmi berkekben is –, hogy a Magyar Páneurópa Unió (MPU) 15. alkalommal odaítélt Báró Eötvös József-sajtódíj egyik díjazottja égtájunk szülötte, Bata János költő-műfordító, a horgosi Október 10. Általános Iskola némettanára, az Aracs folyóirat főszerkesztője. Ezúttal főként az Aracs-szellemiség hirdetését, valamint költői, műfordítói tevékenységét köszönti a rangos elismerés. Az Eötvös-sajtódíjat az elmúlt év végén (november 28-án) Budapesten, a Klebelsberg Kultúrkúriában, a Rendszerváltozás ’89 – siker vagy kudarc? címmel megrendezett kerekasztal-beszélgetés ünnepi részében adta át dr. Andrássy Gábor, az MPU elnöke a kitüntetetteknek, Bata János mellett Fázsy Anikónak, a Nagyvilág folyóirat főszerkesztőjének és Megyeri Dávidnak, a Magyar Nemzet főmunkatársának. A díjazottakat dr. Juhász György irodalomtörténész, Körmendy Zsuzsanna író és Wodianer-Nemessuri Zoltán méltatta.
Az MPU eddigi díjazottjai nemes, nemzeti, ugyanakkor európai értékeket, egyetemes humán szellemiséget szorgalmaznak nemcsak Magyarországon, hanem az egész Kárpát-medencében. „Nem túlozunk, ha azt állítjuk, hogy valamennyien az összmagyarság érdekeit szolgálják írásaikkal, tevékenységükkel, bárhol éljenek is a nagyvilágban” – olvashatjuk a méltatásokban. S teszik ezt úgy, hogy hozzájárulnak az MPU programja megvalósításához. Hiszen az MPU „kifejezett célja, hogy szorgalmazza az itt élő népek szoros együttműködését és barátságát”. A 25 éve újraalakult „MPU nagyra becsüli a szomszéd országokat, az ott élő népeket, és ugyanezt kéri a náluk élő magyarság részére. A határainkon túl élő magyarok lehetnek egyszerre hű polgárai államaiknak, ugyanakkor hadd élvezzék az összes európai nemzetnek kijáró autonómiát. Ez a gondolat szorosan kapcsolódik a Régiók Európája koncepcióhoz, mely az egész kontinens érdekében áll”.
A vállalkozások után negyed évszázaddal sem könnyű ezen célok megvalósítása. Az Aracs folyóirat sajátos módon vállalta ezt a küldetést. Az elgondolásról, a kezdetről beszélt (2009 október elején) Bata János Székesfehérváron, a Fehérvár! Téged köszöntsön énekem! versírói pályázat különdíjának átvétele után a Határon Túli Magyar Irodalom Napjai rendezvényen. István király városában, ahol a beavatottabbak még mindig korabeli köszöntéssel üdvözlik egymást: „Adjon Isten részt a könyörgésben!” Aktuális lenne napjainkban is sok esetben.
Bata főszerkesztő fehérvári előadásának részlete mintegy bevezeti beszélgetésünket is, amelyet a minap Szabadkán, a Magyar Főkonzulátuson rögzítettem, Teleki Júlia legújabb könyvének bemutatója után.
„Az Aracs nemcsak a délvidéki magyarság közéleti folyóirata, hanem a Kárpát-haza magyarságának szabad fóruma. A neve helyénvaló, mert az aracsi pusztatemplom a Délvidék egyik jelképe. Az ezeréves múltra visszatekintő templomrom olyan, akár a délvidéki magyarság: az évszázadok pusztítását magán viseli, már tető sincs fölötte, de mindenféle rombolás ellenére mégis ott áll, még ha magányosan is, a puszta, a nagy semmi közepén. A folyóiratnak gyönyörűséges kivitelezésű, fényes, színes fedőlapja van, minden lapszám egy-egy magyar művész alkotásait mutatja be a külső és a belső borítókon. A stilizált rovásírásos cím mellett Szent István arcképe látható. Az arckép nemcsak egy portré, hanem annál sokkal több: a fej alakját a tökéletesség jelképe, a kör öleli körbe, de ez a kör ugyanakkor a Nap, a Hold és a Világ, azaz a Föld is, belőlük mintegy kinőve a kettős kereszt. Az arc, a bajusz és a haj valójában két, egymással érintkező fecske, a lélek szentséges madara, amely a lelkeket, lelkeinket viszi csőrében a világok között. Minden belső lap alján is ott van ez a Szent István-i arckép. Az Aracs első száma 2001 augusztus 20-án került az olvasók elé, és azóta, évente négy lapszámmal jelentkezik. A Délvidéken kívül élő munkatársaknak köszönhetően a Kárpát-hazában élő magyarság otthon van a lapban, szabadon oszthatja meg gondolatait. Az Aracs indulásakor az egykor jugoszláv, majd szerb kommunista elkötelezettségű honi értelmiség azonnal megtámadta a lapot. A legfőbb vád a szerkesztőség ellen a túlzottnak mondott eszmeiség volt, de még ennél is tovább mentek: magyar nacionalistáknak nevezték a szerkesztőség tagjait, de ahhoz azonban már nem volt hatalmuk, bár nagyon szerették volna, hogy az Aracsot elhallgattassák.”
Az olykori megrázkódtatások ellenére az Aracs rendszeresen megjelenik 2001. augusztus 20. óta. A Br. Eötvös József-sajtódíj nemes elismerés mind a főszerkesztőnek, mind a folyóirat szerkesztőségének. A díjhoz az elsők között gratulált a Magyar Miniszterelnökség parlamenti államtitkára, L. Simon László miniszterhelyettes. Levelében olvashatjuk: „Meggyőződésem, hogy eddigi munkássága nagyban hozzájárult a vajdaság magyarság identitásának megőrzéséhez.”
Mit érzett abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy Ön is e nemes magyar elismerésben részesült? – kérdeztem Bata főszerkesztőt.
– Nagyon megörültem neki, és természetesen hatalmas elismerésként élem meg, hogy ilyen rangos elismerésben részesülhettem. Az első gondolatom az volt, hogy ezt nem én magam érdemeltem ki, hanem mindannyian, akikkel az Aracsot készítjük, írjuk. Elsősorban azoknak a szerzőknek az érdeme, akik minden egyes számot megtöltenek az írásaikkal. S természetesen ez a díj jár azoknak a közvetlen munkatársainknak is, akik segítenek a szerkesztésben. Nem utolsósorban említem a Gubás házaspár nevét; Ágotát és Jenőt, mert, ha ők 2001-ben nem gondolják komolyan, hogy itt nálunk, a Délvidéken létre kell hozni egy olyan független szellemiségű folyóiratot, amely az egész nemzetet szolgálja, akkor az Aracs nem létezne. És nem létezne az Aracs Alapítvány sem, amely megpróbálja ennek a folyóiratnak az anyagi hátterét biztosítani.
A díj másik része talán, az én irodalmi munkásságomhoz is fűződik valamelyest. Ezt a díjat azoknak a magyar alkotóknak adják, akik a magyarságot megpróbálják európai vetületben is láttatni, megmutatni. Annak a néhány fordításkötetemnek is köszönhetem, amelyet az elmúlt évtizedekben sikerült létrehoznom. Elsősorban a XX. század második felének osztrák költészetéből, irodalmából fordítottam, s talán emiatt is gondoltak rám a díj kurátorai, s hogy megkaphassam ezt a kitüntetést.
Annak fényében, hogy itthon az Aracsot, a köré tömörült társaságot: írókat, munkatársakat, támogatókat, enyhén szólva, nem övezi kellő figyelem, talán még nagyobb jelentősége van az Eötvös-sajtódíjnak. Jelzi az anyaország odafigyelését, törődését. Honi mindennapjainkon átszűrve azt is látjuk, hogy nem minden esetben helytálló a mondás, hogy „senki sem lehet próféta a saját hazájában”, mert aki, jelképesen szólva, közelebb van a tűzhöz, az másként melegszik. Ez még inkább növeli a díj jelentőségét – itthon.
– Így igaz. Mint említettem is, elsősorban azokat a szerzőket illeti köszönet, akik számról számra jelen vannak az Aracsban, és az együtt gondolkodást elősegítik. Sikerült azt az alkotóműhelyt továbbvinnünk, amelyet másfél évtizeddel ezelőtt elkezdtünk. S az sem mellékes, hogy mi a szerzőinknek soha sem tudunk tiszteletdíjat fizetni, s ennek ellenére nemcsak az itthoni, a délvidéki szerzők vannak jelen a folyóiratban, hanem az egész Kárpát-medencéből. Sőt, az egész világból, hiszen vannak szerzőink, akik rendszeresen jelentkeznek Ausztráliából, Amerikából is.
Nos, ami a mellőzést, a nem megfelelő figyelmet illeti, sajnos, ez így igaz. A délvidéki szerzőink is sokkal nagyobb megbecsülést, tiszteletet érdemelnének. Fájó pontja az egész történetnek, hogy a Magyar Nemzeti Tanács Vajdasági magyar kulturális stratégia 2012–2018 c. tanulmányában az Aracs még mindig úgy szerepel, hogy a benne megjelenő szövegek színvonala dilettáns, s ha netalántán leküzdené a színvonalhiány és a durva, személyeskedő hangvétele okozta hátrányokat, kétségtelenül helye volna a vajdasági magyar folyóirattérben. Azaz: az MNT szerint maga az Aracs, a szerzői és a szerkesztői is egytől egyig dilettánsok, valamint így, ilyen „dilettáns” módon még csak helye sincs a honi folyóirattérben, hiszen a felelős szerkesztő, Lovas Ildikó, föltételes módot használ az Aracsot illetően.
Hiszem azt, hogy az MNT-nek egy napon el kellene jutnia a nemzeti minimum szorgalmazásához, ami tömöríteni tudná a Délvidéken/Vajdaságban élő magyarságot. Ha van egy ilyen folyóiratunk, amely kritikusan, olykor felnagyítva viszonyul jelenünk problémáihoz, az csak előnyére válhat közösségünknek.
– Mi jogosan mondhatjuk: Úgy szép a rét, ha minden virág virágzik rajta. Az Aracsban mi továbbra is tesszük a dolgunkat, úgy, ahogy eddig is tettük. Ez az érem egyik oldala, a másik meg, ha egyszer az MNT nagyobb figyelmet szentelne akár a folyóiratnak, akár az Alapítványnak, szerzőinknek, azt örömmel fogadnánk.
Vajda Gábornak, az Aracs egykori, korán elhunyt főszerkesztőjének kritikus, de építő jellegű szemléletét még azok is elismerték, akik nagyon bírálták. Főként merész kiállása, elemzései, írásai, könyvei miatt. Hitvallásszerű, jelenünkön átszűrt életlátását az Aracs folyóirat újra és újra megeleveníti.
– Remélem, ez így van. Ezt látják az olvasóink, a szerzőink is. Az, amit Vajda Gábor annak idején megfogalmazott, mind a mai napig érvényes. Nemcsak a fájdalmainkról, a sérelemről kell beszélnünk. Ennél ma már több kell: láttatni a fájdalmakból, a sérelmekből kivezető utat is! Próbáljuk ezt az elképzelést, gondolatiságot folytatni. Nagyon remélem, hogy az Aracsnak az őszintesége, a nyitottsága, valamint, hogy nyíltan föl merjük vállalni a meglévő problémákat – minden egyes számban visszatükröződik. Ily módon, ahogy említette, ha onnan föntről lát bennünket Vajda Gábor, akkor, remélem, együtt örül velünk. A Br. Eötvös-sajtódíj őt is megilleti.
