1971-ben született Budapesten. József Attila-díjas költő. Eddig hét verseskötete, két kisregénye, egy regénye, húsz műfordításkötete és sok-sok gyerekkönyve jelent meg. Tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A Nagyvilág világirodalmi folyóirat szerkesztője. Gyerekverseket, mondókákat tartalmazó Ugrálóház című legújabb kötete az Ünnepi Könyvhétre jelent meg az Egmont kiadónál.
Május közepén – ahogy ő mondja – keblére ölelte a Vajdaság. A zentai Énekelt versek fesztiváljára érkezett hozzánk. A Kaláka együttessel közös fellépésük volt Újvidéken és a horvátországi Dárdán. Felolvasott, verset mondott vagy játszott és táncolt a gyerekekkel.
Játszol a szavakkal, a nyelvvel, játszol az olvasókkal, gondolom, a gyerekeiddel is... Játék az élet?
– Játékos ember vagyok, bolondulok például a fociért, cselgáncsoztam sokáig. A játéktól sok fontosat tanulhatunk: például önkorlátozást. Ha focizok, nem érek kézzel a labdához. Pedig lehet, hogy könnyebb lenne úgy. Ha pingpongozok, visszafogom az erőmet, nem verem péppé egy baseballütővel a másikat, hiába vagyok izmosabb nála. Nem, egy pihekönnyű labdát csapdosunk, és lehet, hogy az amúgy gyengébb győz. Meg azért is fontos a játék, mert kitágítja a világot, mindig van tovább, lehet másképpen. Kulcslyuk, melyen átbújva máshol találjuk magunkat, talán egy másik civilizációban, talán a Marson, talán egy történelmi korban, de talán csak a szomszédban lakó író fejében, ahol sose jártunk. Andrus Kivirahk észt gyerekíró egyik remek könyvében a házmester a kazánházba jár, mert ha az ajtót kinyitja – egyszerűen ott találja a tengert. Etetheti és simogathatja a halakat, ijesztgetheti a tengeralattjáró-kapitányokat, szedhet kaviárt, mintha málnázna. Csak amikor „visszajön”, mindig facsarni lehet a vizet a ruhaujjából. Mindenkinek szüksége van efféle magán-Adriára, és az irodalom képes ezt megadni.
Versek, mesék, esszék, drámák, megzenésített versek... Olvasgatom a honlapodon a hozzád/neked írt leveleket. Minden olyan emberközeli. Szeretet-, odafigyelés-történetek. Manapság meg inkább gyűlölnek, átkozódnak, ármánykodnak a közéletben. Téged nem tart fogva a valóság?
– A sikereknek nagyon örülök, nyilván a Gondviselés keze van bennük, mert sok remek író-költő él manapság, korombeliek vagy idősebbek, akiknek sokkal több elismerés járna, mint amit megkapnak. Nagy ellenségeim talán nincsenek is az irodalmi életben, igyekszem senkit sem bántani, megbántani, ez nem az én sportom. Sértődések azért persze vannak. És próbálok egy fenékkel két lovon ülni, minden politikai táborban vannak olyanok, akiket személyesen vagy műveikért nagyon kedvelek, és nem is vagyok hajlandó e jogomról lemondani. Az én honlapomra persze főleg olyanok jönnek, akik érdeklődnek irántam, vagyis szimpátiával fordulnak felém. Vannak azért bátor emberek, akik a vélemény rovatban „beszólnak” nekem, keresetlen stílusban súlyos szemrehányásokkal illetnek. Ez a világ rendje, mindenkinek más tetszik. Ugyanakkor amilyen erős körülöttünk a csábítás a szeretetlenségre, olyan intenzíven vonz a szeretet szédülete is. Jó, ha időnként ennek a gravitációnak is engedünk. És a szeretet nem egy giccses, statikus naplemente pálmafákkal, hanem bizony dinamikus rendszer, mint egy akrobata-produkció a magasban. Rettentő törékeny dolog, egymásra vagyunk utalva. Benne van a rizikó, hogy lezuhanunk, és véresen összetörve heverünk majd, de ha igyekszünk jól csinálni, és segítenek az égiek, talán mindig lesz egy kar, amely elkap a magasban.
Kevesen vállalnak ekkora családot. Vagy a karrier, vagy a magánélet – mondják. Tudatosan vállaltátok az öt gyereket? Érezted néha, hogy lemaradsz valamiről miattuk?
– Elsősorban feleségem vállalta a Kőműves Kelemenné-sorsot, az itthoni, gyakran meddőnek tűnő munkákba falazta be tehetségét, kreativitását. Elképesztően okos, érzékeny nő, művészettörténész, sőt, már túl is lépett ezen a belterjes, szűk szakmán, másfelé, sokfelé tájékozódik. Most, húsz év után keresi az itthonról kivezető utat, hivatását, izgalmas periódus ez mindannyiunknak. Nem mondom, hogy nem igyekeztem a lehető legtöbb mindenben segíteni, büfögtetni, pelenkázni, mosogatni, teregetni, fúrni-faragni, főzni, hiszen egy ekkora háztartásban a macsóskodásnak nincs helye, embertelen dolog lenne megszabni, mi a „női” feladat, amivel a teremtés koronája nem piszkolja be a kezét. Mindamellett szakmámnál fogva én a haszonélvezője voltam inkább a nagycsaládnak, megváltoztatta világlátásomat, ellátott irodalmi „alapanyaggal”, extrém szituációkkal, amelyekért más írónak kezét-lábát kell kitörnie. Ráadásul nap nap után arra megyek haza, hogy van hat ember a világon, aki szeret, de nem csak úgy, felszínesen, ahogy gyakorta mondogatjuk: „szeretlek, bébi, puszika”! Nem, ők ismerik a büdös rosszkedvemet, az önzésemet, a randa látványt nyújtó haragomat, hisztijeimet, komoly helyzetek élét csorbító, kényszeres viccelődésemet, vagyis minden árnyoldalamat, és ezekkel együtt képesek elfogadni. Ez olyan bivalyerős érzelmi hátteret ad nekem, amilyen kevés más alkotónak adatik meg. Talán azért is rokkannak bele sokan a teremtés terhébe, kényszerébe…
A régebbi korokban az irodalom, a művészetek a kiváltságosoknak járt csak. (Kivéve persze a népművészetet.) Mi a tapasztalatod, beszélhetünk irodalmi műveltségről?
– Beszélhetnénk szélesebb körű műveltségről persze, mindannyian örülnénk neki, mindig van hova fejlődni. Tény ugyanakkor, hogy soha ennyien nem olvastak, még ha a „fogyasztott” szövegek minősége hagy is kívánnivalót maga után. Az interneten fürdeni lehet a betűben, ránk, írástudókra nehezedik a felelősség, hogy sok színvonalas, vonzó és színes minőségi tartalom kerüljön fel a világhálóra. Igyekszem efféle szellemben szerkeszteni a honlapomat is, amely jószerivel az én írásaimat hozza, no meg azokét az alkotótársakét, akiket kedvelek. Jelenleg havi tízezer látogatónál tartok, azt hiszem, ez jó szám. Persze járok is sokat iskolákba, könyvtárakba, művházakba, óvodákba felolvasni, magyarázgatni különböző korosztályoknak, mit hogyan, s miért is írok én – a tavalyi év során ötven ilyen fellépésem volt. Nemrég, a Délvidéken járva a Kalákával két zentai óvoda mellett az újvidéki Magyar Színházban és a horvátországi Dárdán is felolvastam például. Az íróembernek, ha érzéke van hozzá, kutyakötelessége révésznek is lennie, átvinni, átadni azt, amit értéknek tart, mégpedig nem arisztokratikusan, fölényesen, fejek felett elbeszélve, hanem személyre szabottan, élvezetesen, hogy az irodalom valóban mindenki háziállata, háztartási kisgépe, magántengere lehessen.
Hogyan jutottál el a gyermekköltészetig? Hiszen nem ezzel kezdted írói pályádat...
– Úgynevezett felnőttíró voltam, de aztán a biológiai/élettani folyamatok révén gyermekeim születtek. Ma már ötnél tartunk. Amikor a most tizennégy éves gyönyörű nagylányom megszületett, akkor jutottam el ahhoz a gondolathoz, hogy gyerektörténeteket írjak. Egyrészt ezzel megnyílt egy olyan világ, amit csak ők látnak, másrészt pedig ez egy újabb olyan terepet jelentett, ahol én még nem jártam. Mivel elég kalandvágyó, szenvedélyes kíváncsi típusú ember vagyok, belevetettem magam ebbe a történetbe. Azóta is nagy ez a szerelem, ami számos gyerekkötetet eredményezett, és sok óvodai és iskolai felolvasást, találkozást. De persze nemcsak gyerekekhez járok szívesen, hanem például öregek otthonába is, mert úgy gondolom, hogy a költészet a bölcsőtől a koporsóig mindenfélére jó. Lehet, hogy még azon túl is. De ezt még nem próbáltam.
Öt gyereknek már járnak gyerekversek. Otthon is tartasz esti fölolvasást?
– Nincs otthon énkultusz meg szertartás, ahol egy házioltárnál felolvassuk a verseimet. Inkább a másokéit szeretem felolvasni. Weöres Sándor-verseket mondogatok elalvás előtt, és mások meséit olvasgatom nekik. Hát, ez tulajdonképpen szégyen, hogy én az apukámnak egyetlen versét sem tudom, és majd meg fogom tanulni őket, mert más gyerekek kívülről mondják, mondta mérgesen a hét és fél éves legkisebb lányom a napokban. Mert általában tényleg úgy van, hogy ha kijön egy könyv, hazaviszem, ők átpörgetik, elolvassák, megkérdem, milyen, azt mondják, jó – eddig legalábbis azt mondták, bár lehet, hogy csak udvariasságból –, és akkor én örülök, hogy tetszik nekik. Csak ennyi.
Azt mondják, sokféleképpen lehet verset olvasni. Halkan, tükör előtt, mormogva, előadva... Gyerekeknek hogyan kell verset olvasni?
– Nyilván kortól függően, de azt hiszem, bele kell mászni a versbe alaposan. Az Apám kakasa című gyerekkönyvet Vörös István kollégámmal közösen adtuk ki. Ez az Anyám tyúkjának az ellentéte. Tehát ezek a versek klasszikus magyar gyerekverseknek a parafrázisai. Azt gondolom, úgy kell közel hozni a mához azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyek megszólalnak ezekben, mint ahogy megpróbáltam az Apám kakasában megértetni, miről szól az Anyám tyúkja. Hiszen itt nem arról ír a költő, ami benne van a versben, hanem arról, ami körülötte van. Hogy a költő a tyúkkal beszélget, az nagyon furcsa, kicsit dilisnek tűnő dolog. De nem ez a lényeg, hanem hogy az ember felnövekedvén az idősödő szüleit elkezdi félteni. Illetlenség mondani nekik, hogy vedd be a gyógyszert, öltözzél melegen, egyél rendesen. Tehát akkor az ember fogja a tyúkot, és azt mondja neki, hogy vigyázzál a szüleimre. Ami persze nonszensz, de mégiscsak erről szól a vers: a féltésről, az aggodalomról.
A dallam, a ritmus, a vers tánca mennyire hatja át a mindennapjainkat?
– Az mondják, hogy költőietlen világban élünk, pedig számtalan példa van arra, hogy ott lüktet körülöttünk a vers. Ha bemondják például, hogy: Közvetítést hallottak a berlini filharmónia nagyterméből, akkor ez egy tökéletes hexameter. Az egyik kedvencem ebben a műfajban az a kávé-automata volt, amire ezt írták: Túlzott pénzbedobás esetén érmét vissza nem ad. Elképzeltem, hogy sok millió év múlva a vulkáni hamu alól kiássák ezt a kávégépet, és teljesen oda meg vissza lesznek a régészek, hogy micsoda művelt civilizáció volt a huszonegyedik század eleje!
