A tanár úr zentaiságát többször megtapasztaltam. Nem csupán írásaiból éreztem, hogy a Tisza azonban más, hogy számára a Tisza a folyó egyedüli mértéke, és hogy Zenta és a zentai ember valahol mélyen a szívében lakozik. Aki minden cselekedetében számon tartotta, hogy: " …e táj embere nem afféle hitbizományként jut saját kulturális kincseinek a birtokába, hogy azok aztán örök időkre kisajátíthatatlan és elidegeníthetetlen tulajdona maradjanak, hanem fáradságos munkával, annak meg- és visszahódításával, majd végül is a meglelt örökség óvó gondozásával."
Személyes találkozásaink is örökösen azt erősítették meg bennem, hogy a tanár urat nagyon erősen tartja fogva ez a táj. Alig kezdődtek el az egyetemi előadások, alig néhányszor találkozott velünk, elsőévesekkel, amikor valami kapcsán beszélni kezdett a Tiszáról. Aztán a városról, Tőke Istvánról és a helyi gimnáziumi éveiről, és amikor meghallotta, hogy többen is vagyunk zentaiak azon az évfolyamon, kérdezni kezdett. Sok mindenre választ várt. Illetve várt volna. De mi jórészt hallgattunk, mert helyismeretünk sok pótolni valót hagyott maga után. „Ejnye, ejnye, zentai lányok!”-mondta összehúzott szemöldökkel, de mi a nevető szeméből és a szája szegletében megbújó pici mosolyból éreztük, hogy ez a figyelmeztetés simogató is egyben. Ebben a mondatban – számunkra – benne volt minden, amit Szeli tanár úr gondolt és érzett a világ eme kicsi világa iránt. Fontos üzenet volt mindannyiunk számára.
Azóta már sokszor adódott alkalmam beszélgetni a tanár úrral. Személyes találkozásainkból néha megszületett egy-egy írás, egy-egy interjú is. Most ezekből válogattam össze néhány gondolatnyit. Isten éltesse, kedves Tanár Úr!
Minden írása arról győz meg bennünket, olvasókat, hogy mindent, amit az ember vállal, csak a legnagyobb odaadással és legszínvonalasabban érdemes csinálni. Az élet azonban mintha folyamatosan ennek az ellenkezőjét diktálná. A tanár úr soha nem veszítette el az optimizmusát?
– Azt már többször is kifejtettem, hogy bizonyos felfogásainkat, nézeteinket és szemléletformáinkat maga az élet teremti meg és fejleszti ki bennünk. Legyen szabad ezúttal is elmondanom, hogy miképpen érlelődött ki ebben a kérdésben bennem az említett felfogás. Közvetlenül a háború után, 1945. szeptember elején – még mint egyetemi hallgatót – kineveztek a zentai gimnázium tanárának. Ebben a korabeli pályakezdésben természetesen a nagyfokú tanárhiány játszott szerepet. Első dolgomnak azt tartottam, hogy a kinevezéssel fölkeressem az igazgatót, bemutatkozzam s jelentkezzem szolgálattételre. Ő azzal fogadott, hogy fölösleges bemutatkoznom, hisz a harmadik osztályban ő tanította nálunk a francia nyelvet. Miután kifejeztem abbeli örömömet, hogy ennyi esztendő után is megtartott jó emlékezetében, azzal intett le, hogy nemcsak jó oldalaimról ismer, de arra is emlékszik, hogy olykor készületlenül jelentem meg az óráján, pl. nem voltam tisztában a subjonctif fogalmával. Kissé naiv módon azzal próbáltam mentegetőzni, hogy azt a hiányt én már rég bepótoltam, mire ő ismét helyreigazított: a pótvizsgát nem a tanárnak találták ki, hanem a diáknak. „Vegye tudomásul, hogy maga mától kezdve nem diákja, hanem tanára ennek az iskolának, s nem fordulhat elő, hogy készületlenül lép a tanterembe.”
Látszólag semmitmondó volt az ebből levonható tanulság, de mint esetemből is kitűnik: Zentán nemcsak akkor, hanem még ma is a legmegbecsültebb erények egyikét tartják számon és tisztelik benne, s éppen ezért merek még akár ma is bizakodón, optimistán nyilatkozni az említett kérdésről.
Sokat beszélünk mostanában az értelmiség helyi szerepéről. Mi a föladata egy ilyen helyen, ilyen helyzetben az értelmiségnek? Úgy is kérdezhetem, kis népek életében több hárul-e az értelmiségi rétegre?
– Azt hiszem, hogy az életem során ezeknek a több mint hatvan esztendőn át végzett feladataimnak és teendőimnek a keresztmetszetével már rámutattam a hazai magyar értelmiség szerepének egy-két jellemző vonására, főképpen pedig arra, hogy létszámához mérten nagyon sokféle tennivalót kénytelen ellátni. Tapasztalataim szerint ez azonban nem sokoldalúságának, széleskörű tájékozottságának s az arra való alkalmasságának a következménye, hanem sokkal inkább egyféle kényszerhelyzeté: kulturális életünk intézményesítettségének a hézagairól beszél. Saját pályámat jellemezve mondtam egy riportkönyvben (Így hozta a történelem, 1988.), hogy a múltban – s jórészt még a jelenben is – afféle kísérleti léggömb, kutatóárok, berepülő pilóta szerepét kell eljátszanunk. Némileg alaposabban, körültekintőbben vizsgáltam meg ezt a kérdést A magyar kultúra útjai Jugoszláviában című könyvemben még 1983-ban, amelynek zárógondolatát még ma is érvényesnek tarom. Ez pedig így hangzik: „Nemcsak a nemzet, hanem a nemzetiség is történelmi jelenség, ezért kulturális megnyilvánulásai a történelemtől is indukáltak. A leíró és a szinkron vizsgálati eljárások mellett tehát diakron módszerekre is szükség van, más szóval a kutatási programoknak fel kell ölelniük a nemzetiség mindenkori létfeltételeinek és életviszonyainak a feltárását is. A nemzetiségi kultúra hatékonyságának a vizsgálatához, valóságos teherbírásának és teljesítőképességének megállapításához, társadalmi feladatainak pontosabb megfogalmazásához a mondottak miatt nem elegendő a mindezideig majdnem kizárólag művészeti-esztétikai értékelés és felmérés.”
