Ünnep ugyebár akkor van, ha az ember ünnepi hangulatban érzi magát, és nem akkor, amikor a naptár úgy mutatja. Manapság ezt úgy mondanánk, hogy ráhangolódtunk az ünnepre. Bárhogy legyen is, nekem a múlt vasárnap kezdődött a karácsony, amikor a délutáni órákban – minden egyéb kötelezettségemnek eleget téve – rákattintottam a Duna TV-re. A Szarka Tamásról, a felvidéki Ghymes népzenei együttes alapítójáról, egyik éltetőjéről, tehát zenészről ( ének, hegedű, koboz, gitár, bőgő, fretless bass, ütősök, nagydob, tökcitera, szájbőgő) , költőről (több kötete megjelent) szóló portréműsort tűzték műsorra. Miközben bejártuk Tamás életének főbb helyszíneit, bejártuk Felvidék tekintélyes részét is, sőt alkotásaiból is ízelítőt kapunk. Amikor felcsendül a Duna TV 15. születésnapjára írt, gyakran hallható Kézfogás című dala, hozzám beköszönt a karácsony. Így történt ez most is.
Tamás számai zeneileg rendkívül változatosak, dalaiból „kihallani” a megélt eseményeket, melyeket igazán emberien és őszintén „mond el”. Az énekek sokszor keserűek és kemények. Szívbemarkolóak. Ugyanakkor gyönyörű „képek” jelennek meg bennük (például csillagokat kézzel enni), s ez teszi sajátossá, igazán érzővé és lüktetővé dalait. Élnek a versek, él a zene és ez nagyon jó. Hiszen ez viszi előre a mindennapokat, tetteinket: az élet, a lüktetés, a ritmus. És ez tartja életben a zenekart immár 26 esztendeje.
A Ghymes zenéjét sokan ismerik. Ez a portréműsor többek között arra volt jó, hogy a hátteret is megismerjük: azt, honnan származnak Szarkáék, hogyan lettek azzá, amivé, hogyan élnek kisebbségben, és hogyan nem akarnak szülőföldjükről elköltözni… Őszinte kérdésekre őszinte, egyenes válaszok.
Kétszer ütköztem meg. Először azon a válaszon, amelyben a zeneelméleti órák emléke merült fel. Tamás hétéves volt, és mivel egy szót sem értett a szlovák nyelvű órán, rosszul érezte magát, és inkább ellógott. „Ez egy hülye érzés, anyád elküld valahova, neked meg fogalmad sincs, mi történik, egy kukkot sem értesz, és butának érzed magad. Itt éreztem meg először, mit jelent kisebbséginek lenni, még ha azt nem is tudtam magamnak megfogalmazni. Addig azt hittem, Magyarországon élek.” Másodszor a kérdésen lepődtem meg. A Kézfogás címűdalra terelődött a szó, és az újságíró megkérdezte: talán a szlovák–magyar kézfogásra gondolt, amikor a szöveget írta? „Nem, nem arra gondoltam, hanem a magyar–magyar kézfogásra. Mert az nincs meg, holott szükség van rá, hogy bárhol éljünk a világon, ismerjük, támogassuk egymást, és kezet nyújtsunk egymásnak.”
Kell ennél szebb karácsonyi üzenet? Kell ennél szebb tévés élmény? Ilyen emlékezetes pillanatokat kívánok a tévénézőknek az előttünk álló ünnepi hétvégére.
