A Virágot ültetni sisakba című könyv tárcákat és novellákat tartalmaz. Egy évforduló jegyében született meg Balogh István legújabb kötete, amelyben egykori sorstársainak állít emléket, és amelynek apropója a Zitzer Szellemi Köztársaság kikiáltásának és az oromhegyesi asszonyok sikeres lázadásának a huszadik évfordulója. A szerzőt a személyes emlékeiről és a történelmi hűségről kérdeztük.
Keszég Károly emlékének ajánlotta a kötetet. Ki volt ő Balogh István életében? Barát, jó ismerős, sorstárs, akit az élet közel sodort Önhöz?
– Anyaggyűjtés közben szembesültem azzal a ténnyel, hogy az oromhegyesi események egyik fontos figurája volt az általam „szerkesztők szerkesztőjének” nevezett Keszég Károly. Az általa készített hetilap, a Napló nemcsak tudósított a Zitzer körüli eseményekről, hanem a szerkesztőség tagjai, Karesszal az élükön keddenként kijártak az oromhegyesi terepre, s a megjelenés előtt tartották meg „élőújságukat”. Ezek a találkozók nyomot hagytak az ellenállók és környezetük lelkében. Mondhatnám azt is, identitásformáló erőt sugárzott ez a szerkesztőség az oromhegyesiek mellett a délvidéki magyarságnak is! A Napló Keszég-korszaka a nehéz idők valódi krónikásait tömörítette, s a hiteles eseményrögzítés mellett kemény társadalomkritikát fogalmazott meg a hatalom birtoklóival (bitorlói?) kapcsolatban is. Nem véletlen, hogy sokan fölemlegetjük a kilencvenes évek Naplóját, dicsőséges korszaka ez a mi publicisztikánknak! Ez főképp Keszég Károlynak köszönhető. Olyan szerkesztőnk és publicistánk volt ő nekünk, amilyet csak kívánni tudhat magának egy igényes közösség. Ahogy mondani szokták mifelénk, a Tisza-tájon, az Úristen jókedvében teremtette őt közénk! Igaz, gyorsan állást adott neki az égi hírlapírásban, remélem, ott is meg nem alkuvó publicista, és vitába mer szállni mindenféle ijesztő arkangyallal! Mert idelent nem ijedt meg a lángpallostól sem! Kiállása többi sajtóorgánumunknak is példát mutatott, a fiatal újságírók kedvvel és elkötelezettséggel dolgoztak a Naplóban. Mai újságírásunk középnemzedékének talán minden tagja bejegyezte a nevét Keszég Károly Naplójába. Magam is csodálója voltam energiájának és emberségének, kőszikla jellemének! Nem véletlen, hogy neki ajánlom azt a könyvemet, amelynek megszületéséhez neki is sok köze van. Igaz, ma már csak az éteren át, de éreztem Karesz teremtő erejének sugárzását, amíg dolgoztam az Oromhegyeshez kapcsolódó szövegeimen.
Mikor ismerte meg őt személyesen?
– Zentai gimnazista volt a hetvenes évek elején, s irodalmi megmozdulásaink részese, mert pompás versmondó volt, gyönyörű orgánummal! 1973-ban megjelent Egyedül a napon című verseskötetem, a bemutatóját pedig Tari Pista és Keszég Károly szervezte meg. A zsúfolásig megtelt vadonatúj múzeumi képtár patkó alakú terme úgy zengett, mint a legősibb katedrális legöregebb hajója, mikor Keszég Károly szavalni kezdte versemet. A gyönyörűségtől szinte borzongtam! Itt van, még most is, ahogy fölemlegetem a régi pillanatot, átfut gerincemen a hidegáram! Tari Pistáék zenét szereztek a soraimhoz, beénekelték a termet, csodálatos volt! Nézzék el nekem ezt a meleg emlékezést, de én akkor nagyon érdekelt voltam! És azóta is elfogult vagyok azzal az eseménnyel kapcsolatosan. Olyan könyvbemutatóról alkotó csak álmodozhat, mint amilyet nekem az akkori gimnazisták celebráltak. Föl sem tudom sorolni, hol és hányszor találkoztunk egymással, ültünk a fehér asztal mellett is, együtt próbálgattunk népdalokat énekelgetni Simon Pistáékkal, ez többször is megesett velünk, hál' Istennek!
A legszebb közös emlékek Zentához kötik?
– A nyolcvanas években az Újvidéki Televízió két produkciója tanácsának is tagja voltam, megesett, hogy összefutottunk a tévé épületében, ám ezek rövid találkozások, üdvözlések voltak. A legszebb egymásra találásaink a zentai Tisza-parton voltak, amelyek rendre a Széna téri sörözőben értek véget, kortyolgattunk és rágcsáltuk a tengeri sült halacskákat, a giricét. Akkor már mindketten csak „visszajártunk” Zentára, de szerencsénkre mindig visszafogadott bennünket ez a kedves város. Amikor összeállt ez a kötet, akkor a cím után odaírtam: Keszég Károly emlékére. Így teljes a könyv, az ő lelke is ott van az oldalakon. A mi világunk egyetlen „szerkesztők szerkesztője” belepusztult az ellenállásba és a békés világ megteremtéséért vívott egyenlőtlen küzdelembe. Alakja azonban nem hasonlatos a bús képű lovagéhoz, hiszen Karesz nem a szélmalmok ellen indult csatába! Amikor fölelevenítjük 1991-et és 1992-t, a Tiszavidék megtiport békeküzdelmét, valamint az oromhegyesi asszonyok és lányok sikeres ellenállását, akkor szóljunk Keszég Károlyról is! Én ezzel a kötettel ezt is megtettem. Hiszem, hogy ő a nemzeti történelmünk része.
Nagyon személyes hangvételű szövegeket is tartalmaz az új könyve. Mennyire valósághűek a történetei?
– Nem monográfiát írtam, hanem szépirodalmat: novellákat és tárcákat. Pontosabban inkább egyensúlyoztam a szépirodalom és a publicisztika borotvaélén. Így természetes, hogy jelen van a valóság is, meg a fikció is. Az előforduló személyek egy része valós, valódi nevén emlegetett, és a hozzá köthető történet meg is esett. Írás közben a szövegeimet lektorálták a helybéliek, így ha letévedtem volna a valóság talajáról, visszapenderítettek. És én örültem ennek a közvetlen együttműködésnek, mert így még sohasem dolgoztam. Élveztem nagyon, amit csinálok. Aztán külön öröm számomra, hogy régi iskolatársam, Baráth Ferenc, a kiváló grafikus és könyvteremtő művész – akivel 1955 és 1957 között együtt koptattuk a kanizsai Zárda padjait, Pató Ferenc tanító úr negyedik osztályában pedig éppen ugyanazt az ülődeszkát – vállalta a borító megtervezését. Ahogy én a szöveget elküldtem a megélőknek, úgy Feri a készülő, ködként gomolygó tervcsírákat elküldte nekem, és véleményeznem kellett! Meg is tettem. És milyen jó volt újra egymásra találnunk! Hasonló a története az illusztrációknak is. Kanyó Ervin a szövegrajzok készítője, fiatal művész, ám szorosan kötődik Oromhegyeshez. Ő is szorgalmasan elküldte minden alkotását, várta a véleményemet, én meg az övét, mert ahogy kész lett egy szöveg, azonnal postáztam Ervinnek.
Hogy sokszor személyes a hangvétel? Legyen. Nem hideg krónikás akartam lenni, hanem elkötelezett szépíró, publicista. Olyan, aki személyesen ismerte és barátjának tudta Keszég Károlyt.
