A zentai Város Múzeum képzőművészeti gyűjteménye jórészt a mindenkori művésztelepek alkotóinak munkáiból állt össze. Ezen belül létrejött egy képzőművészeti tár adományból, amelyet nemrégiben egészítettek ki alapítványi támogatás segítségével, és így most már teljesnek mondható a Tóth József-gyűjtemény.
Kicsit merészen mondhatjuk úgy is, hogy a zentai gyűjtemény keresztmetszetét adja a valamikori vajdasági képzőművészeti életnek. Éppen ezért szeretnék a Tóth József-gyűjteményt teljes egészében elérhetővé tenni a világhálón.
Pejin Attila történész, a zentai Városi Múzeum vezetője válaszolt ezzel kapcsolatos kérdéseinkre.
– A digitalizálást már elkezdtük, és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet honlapján megtekinthető a Tóth József Alapítvány alkotásainak egy része. Azért is fontos, hogy a művészettörténészek számára a teljes anyag elérhető legyen, mert nekünk nincs szakemberünk. Akit tehát érdekel a kortárs képzőművészet, különösen ezeknek a gyűjteményeknek az értékelése, már most elkezdheti a munkát.
Zentán jött létre az egykori Jugoszlávia első művésztelepe. Meghatározó szellemi műhely alakult itt ki egykor, ahová örömmel jártak a művészek.
– Mindig sóhajtozva gondolunk vissza az ötvenes-hatvanas évekre, amikor a vajdasági művésztelepek olyan neveket tudtak összehívni, akik valóban fémjelezték az ország képzőművészetét. A zentai művésztelepre nagyon szívesen jöttek, mert elég szabad légkör uralkodott. A helyi politikum nem kívánta komolyabban befolyásolni az itteni alkotómunkát, és érdekes kísérletezés bontakozhatott ki. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy szívesen jártak a művészek ebbe a szellemi műhelybe. Meghatározó figurája volt ennek a mozgalomnak Ács József, aki nem csak a zentai művésztelep létrejötténél bábáskodott, hanem pl. a topolyainál is. Nagyon sokoldalú művész volt: pedagógusként kezdte éppen itt Zentán, aztán a Magyar Szóban levelező rajziskolát vezetett, de ugyanilyen fontosnak tartotta a közönséggel való kapcsolatot is. A képzőművészet nagy öregjének számított, és az ő ittléte sokakat vonzott ebbe a műhelybe. De említhetem Milan Konjovićot is, aki a szerb képzőművészeti vonalon volt a húzóerő.
Ebből a szellemiségből átmentődött valami?
– Biztosan. Már csak azért is így gondolom, mert amikor Ács József távozott közülünk, akkor félbeszakadt egy folyamat. Megszakadt a kontinuitás ebben a mikrorégióban, ahol Ács kifejtette a hatását. A kilencvenes esztendőkben létrejött egy űr a művésztelepi munkában. Jelenleg azonban nagy reménység a fiatal alkotók jelenléte. Minden művész visszatekint egy kicsit, hogy mi volt előtte. Hiszen nem ő maga a kezdet, mindenki a korábbi dolgokra építkezik. Azt hiszem, ha fölfedezik Ács Józsefet, akkor ők lehetnek azok, akik fölveszik az elejtett szálat, és tovább gömbölyítik a gombolyagot.
Mezei Erzsébet grafikusművész nevéhez fűződik a művésztelepi munka újraindítása, ha fogalmazhatok így. Ez is valamiféle átmentés, nem?
– A grafikai műhely létrehozása igen gyakorlatias okokból adódott. Viszonylag kevés alkotóval működtethető, nem kell különösebb anyagi beruházás a kezdethez. Később pedig úgy tudjuk folytatni, ahogy a körülmények engedik. A másik tényező pedig az volt, hogy a vándorkiállításokon megfigyeltük, a leghatározottabban a grafika és a kerámia van jelen a vajdasági magyar képzőművészetben. Mivel a kerámia másutt adott volt, egyértelműen a grafikai munkát kellett felvállalnunk.
A zentaiak mindig érdeklődéssel kísérték a képzőművészek munkáját. A Tisza-parti akvarellfestés népszerűségére gondolok, pl. ez érvényes a mai közönségre is?
– Az a szerep, amit Ács eljátszott annak idején, hogy összekötötte az embereket, az ma hiányzik. A kimaradt évtized érezteti a hatását még mindig. Rá kellett jönnünk, hogy az értő közönség velünk együtt megöregedett. A szakembereket hiába hozzuk be a múzeumba, ha hiányzik a látó közönség. A közönséget pedig nevelni kell, nem kiszolgálni. És ez nem csupán a képzőművészetre vonatkozik. Minden téren el kellene kezdeni a fiatalítást.
Az internet vonzóvá teheti a fiatalok számára a képzőművészetet?
– Az a baj, hogy nekünk nemigazán van lehetőségünk ezeket a dolgokat felmérni. Azt hiszem, hogy a legtöbb fiatal nem tudatosan használja a világhálót. De mindenféleképpen egy lehetőség. Abban azonban biztos vagyok, hogy az iskolák érhetnek el legjobb eredményt ezen a téren, hiszen a fiatal generációt tömegesen szólíthatják meg. Mi csak célközönséghez szólhatunk. De gondoljunk csak a hatvanas-hetvenes évek szocialista miliőjére, amikor szakszervezeti vonalon belekényszerítették az embereket, hogy tömegesen vegyenek részt a kulturális programokban. Nem mondom, hogy ez jó volt, de a több ezer látogatóból nevelődött ki az a néhány tíz vagy száz, amelyből húsz év múlva is élt a múzeum, a színház, a könyvtár. Nekünk már más formákat kell keresnünk, hiszen egymagunk biztosan nem tehetjük vonzóvá a kultúrát nagy tömeg számára. Egyik eszközünk lehet az internet.
Régóta szó van egy állandó kortárs galériának a létrehozásáról. Egyelőre csupán terv?
– A fölvidéki dunaszerdahelyi galéria mintájára szeretnénk egy Kárpát-medencei kisugárzású magyar képtárat létrehozni Zentán. A galériában az egyetemes magyar művészeti értékek mutatnánk meg a közönségnek. Természetesen nem kizárólagosan, hiszen időnként megjelenhet más nemzet alkotójának munkája is. Erről a képtárról nem mondtunk le, csak egyelőre takaréklángon van a projektum, de támogatásra talált kultúrpolitikai vonalon is. Úgy is értelmezhető a galéria, mint a művésztelep továbbgondolása. Már csak azért is, mert a grafikai műhely összetétele is ennek a szellemiségében alakult, hiszen évről évre visszajárnak az erdélyi, a magyarországi és a felvidéki képzőművészek.
