Tiltakozása jeléül a héten leállt a munkával a belgrádi Atelje 212. Igaz, csak 15 percre, de ezt a jól időzített negyedórát a színházigazgató kihasználta, kitálalt a sajtónak. A belgrádi képviselő-testület művelődési titkárságának rossz költségvetés-tervezésének eredményeként ugyanis az év első negyedében a társulat nem tart bemutatót, sőt kérdésessé vált három próbafolyamat folytatása is. Kokan Mladenović igazgató – aki nemrégiben az Újvidéki Színházban színpadra állította Az ember tragédiájá t – hozzáfűzte: azt tanácsolták neki, szakítsa félbe a próbákat. Ezt meg is tette, de csak 15 percre, azt is csak azért, hogy megmutassa, mire hasonlít az, ha a művészek „szót fogadnak a politikusoknak”. A negyedórás figyelmeztetés tulajdonképpen arra int: Szerbia művelődési élete már nem süllyedhet lejjebb, elérte a hullámvölgy mélyét. „Ha olyan komolytalanok lennénk, mint országunk vezetői, akkor a munkát örökre abbahagynánk. Ez az ország a tabloid értékek államává vált. Ez nem az a nép, amely kinevelte Crnjanskit, Teslát, Isidora Sekulićot... Csak kulturálatlan környezetben lehetséges az, hogy az egy évvel ezelőttihez viszonyítva nem kevesebb mint 30 százalékkal csökkentik a költségvetési kiválasztást művelődési célokra – ami Szerbia esetében a demokratikus változásoktól errefelé a legkevesebb –, mert teljesen eltűnt a műveltség fontosságának tudata. Mi nem azért vagyunk itt, hogy statisztáljunk különféle projektumok és koalíciós megegyezések megvalósításához, hanem mert szeretnénk értéket letenni annak a városnak az asztalára, melyben élünk.”
És ez nem minden. A felsoroltakon kívül aggodalmának adott hangot amiatt is, hogy a művelődési életre szánt kevéske pénzt is pártkacsingatások alapján osztogatják. Az Atelje 212 például egy vas támogatás nélkül utazott nemrég többszörösen díjazott előadásával Kanadába, ugyanakkor egy másik színtársulat jelentős összeget vághatott zsebre külföldi vendégszereplés címén. Ez Szerbia hű tükre, reális képe – szögezte le a társulat igazgatója. Figyelmeztetése sajnos meglehetősen visszhangtalan maradt a sajtóban is: tart még a Csipkerózsika-álom.
A hullámvölgyre vall az a belgrádi szerzői vita is, melynek egyik főszereplője úgy adta ki szerb nyelven Jeszenyin műveit, hogy szinte szóról szóra lemásolta a korábbi fordításokat. A kötetben magát fordítóként feltüntető Zobnin asszonyság így védekezett: Jeszenyint nem lehet újra kitalálni, majd fogta magát és visszautazott Oroszországba. Nyommal üthetik a kiadó (Feniks) nyomát is, mely bejegyzetlenül működött, sőt a recenzensét is, aki valójában nem is volt munkatárs, csak „szívességet tett”. A dilettáns lopás rendkívüli hasonlóságot mutat azzal a négy évvel ezelőtti szótárüggyel, amely az őszi belgrádi könyvvásár közönségét rázta fel, miután olyan zimonyi kiadású szerb–magyar/magyar–szerb szótár került forgalomba egészen elfogadható áron, melynek egyetlen munkatársa sem volt magyar. Minek is új szótárt készíteni, ha profitálni lehet a meglevőekből?! Félő, hogy nem ez az utolsó eset, ellenkezőleg: amíg az állam egyre inkább ellehetetleníti a kultúra igazi szolgáinak helyzetét, addig egyre inkább terjedni fog a kártékonyak, a kalózok, a plagizátorok, a dilettánsok köre. A szellemi vagyont pedig védeni kellene, mert ezt is lopják.
