Térhatárok

Az Énekelt versek zentai fesztiválját tizenhetedszer rendezte meg a Thurzó Lajos Közművelődési Központ és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. A május közepén megtartott fesztivál idei díszvendége Csík Mónika volt: Térhatárok és Bújócska című versei közül választhattak a benevező szólisták és együttesek a kötelező megzenésítési kategóriában.

Az íróval, lapunk munkatársával a gálán beszélgettünk: a versek történetéről, a megszólaló dallamokról, az írói ihletről kérdeztük. Ennek a beszélgetésnek átírt változatát olvashatják az alábbiakban.

Rendhagyó volt az idei Énekelt versek zentai fesztiválja: részben azért, mert a fesztivál történetében először hívtak a szervezők nő költőt, másrészt pedig azért, mert két verset küldtél a felkérésre. Nehéz volt a választás?

– Megpróbáltam nemcsak aszerint választani verset, hogy melyik számomra a legkedvesebb, hanem aszerint is, hogy a személyes kötődésen felül melyikben rejlik annyi lehetőség, hogy zeneileg is fel lehessen dolgozni. Végül két versnyire szűkült a lista, és a szervezők úgy határoztak, hogy mindkettőt versenybe küldik, döntsék el a zenekarok, melyik áll hozzájuk közelebb. A Bújócska című gyerekeknek szánt vers, a tavaly megjelent gyermekverskötetemből való. A Térhatárok pedig egy régebbi alkotás. Néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi verspályázatra íródott, ahol angol és olasz nyelvű fordításban mintegy ezer pályamunka közül különdíjat kapott. A határon inneniség kérdését, élményét boncolgatom benne, amely számomra kiegyenlítődik a közeggel, ahol élek, Vajdasággal, illetve az itt található, tapasztalható kulturális és nyelvi határokkal.

Jól megérezték, illetve megszólaltatták a verseid hangjait az együttesek és szólisták?

– Miután odakerül egy vers végére a pont, az alkotó feladata befejeződött. Hagynia kell, hogy az alkotás élje a maga életét. Szerencsés esetben a vers olvasóra, befogadóra talál, és sikerül valamit közvetítenie. A zenekaroknak alapanyagul, gyúrható, formázható matériául szolgál a vers, és úgy dolgozzák fel, hogy saját magukból tesznek hozzá valamit. Innentől már nem a forrás, az írói szándék vagy mondanivaló a fontos, hanem a végeredmény, ahogy a verssorok a zenével együtt lüktetnek, és valami varázslatos dolog születik. Sokféle megközelítés és értelmezés született, többször éreztem úgy, hogy ha tudnék énekelni, és jól bánnék a gitárral, magam is hasonlóképp adnám elő.

A Bibliában szereplő nő költők a saját életükből merítették a témát verseikhez. Sokan nyúlnak vissza emlékeikhez egy-egy hangulat megjelenítéséhez. Téged mi ihlet verselésre?

– Az ihletnek van legkisebb szerepe az alkotás folyamatában. Fontos a témaválasztás, persze, de többnyire a kitartáson és elszántságon múlik, hogy sikerül-e addig gyúrni, alakítgatni, formálni a szavakat, mondatokat, hogy kerek egésszé álljon össze. Természetesen azokról a dolgokról lehet legkönnyebben írni, amelyeket ismerünk. Ha nem is vagyunk kitárulkozók, az írásaink beszédesek, és elárulnak ezt-azt rólunk, illetve a korról, amelyben élünk. A felnőtteknek szánt verseimben többnyire a mindennapokra reflektálok, gyerekversek megírását pedig egyfajta időutazásként élem meg. Izgalmas előhozni magamból azt a látásmódot, amellyel gyerekként figyeltem a világot, és ezzel a „visszacseperedéssel” újra átélni a rácsodálkozás képességét. A versírás kezdeti, alapozó fázisát élvezem leginkább. Amikor még hagyatkozni lehet az előtoluló szavakra, és kísérletezni lehet velük, egészen addig, amíg a belőlünk kikívánkozó mondanivaló végre körvonalazódik. Az utómunka, a finomhangolás már csak a szükséges plusz.

Kell-e különleges lelkiállapot ahhoz, hogy félrevonulj verset írni, hogy megszülessenek a rímbe szedett gondolatok, vagy elég a költészet csínját-bínját ismerni; a szakmát bírni ahhoz, hogy megszülessen egy jó vers. Úgy is fogalmazhatok, hogy versgyárak működnek benned, vagy kell a más állapot?

– A különleges, egyesek által ihletettnek nevezett lelkiállapotot még nem sikerült megtapasztalnom, legalábbis nem olyan formában, hogy feltoluló vagy kikívánkozó gondolatok késztessenek alkotásra. A munka és egyéb elfoglaltságok mellett egyszerűen nem marad annyi szabadidőm, hogy kedvtelésből, minden elfoglaltságot figyelmen kívül hagyva írjak. Szoros időbeosztással lehet csak e célból napi félórákat kijelölni. Ez az alkotás ideje. Többnyire témaötlettel a fejemben ülök gép elé, és megesik, hogy napokig, hetekig alakul egy-egy írás, mire kikerekedik. Témákon buszozás, fogmosás vagy zuhanyozás közben is törhetem a fejem, az írásra szánt idő már a „formába öntéssel” telik. Ehhez persze nem árt kizárni az aktuális bosszúságokat, a még rám váró feladatokat, és tartósan koncentrálni. Jobb napokon sikerül.

Csík Mónika 1978-ban Zentán született. Felsőfokú tanulmányait az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén végezte. Versek mellett prózát, képzőművészeti, fotóművészeti és könyvkritikát ír, több vajdasági és magyarországi nyomtatott és online folyóiratban publikál, alkotásai antológiákba is belekerültek. A Magyar Szó című napilap munkatársa és a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztője. A Fiatal Írók Szövetségének tagja.

2007-ben pedig a Castello di Duino nemzetközi verspályázat díjazottja. 2009-ben elnyeri a Kilátó-díjat. 2010-ben Székely János költészeti ösztöndíjjal jutalmazzák. Mákvihar című gyermekverskötete a Vajdasági Szép Magyar Könyv 2011-es pályázatán az év legszebb gyermekkötete díjat kapta.

Kötetei:

Metszetek. Versek. Muzslya, 2006, SZJMSZ.

Instant. Rövid- és mikroprózák. Újvidék, 2011, Forum Könyvkiadó.

Mákvihar. Gyermekversek. Zenta, 2011, zEtna.