A múlt hétvégén adták át Topolyán a Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat Sagmeister Peity Laurának. A fiatal festőművész munkássága a kilencvenes években bontakozott ki és vált egyre markánsabbá. A vajdasági képzőművészek képzeletbeli palettájára mára már végérvényesen fölkerült az a rózsaszín árnyalat, amely Laura egyik védjegye. A díj kapcsán a Magyarkanizsán élő művésszel beszélgettünk.
Az utóbbi egy évtizedben született alkotásaid sokban különböznek a ’90-es években létrejöttektől. A külső történések helyett ma az élet apró dolgai foglalkoztatnak, úgy is mondhatnánk: a társadalom helyett a természet. Mi vezetett ehhez a váltáshoz?
– Valószínűleg önmagam keresésének egy új fázisa. Még a kétezres évek elején kezdődött ez a szakasz az életemben. Általában akkor kezd önmagával foglalkozni az ember, amikor külső vagy belső hatás kényszeríti. Nekem meghalt az édesanyám. Hogy vigaszt találjak, ekkor kezdtem azokat a dolgokat keresni, amelyek addig nem voltak bennem. Nyilván persze nem csak ez volt kihatással a művészetemre, de ennek is jelentős szerepe volt benne.
Mégis, miben látod a munkásságod folytonosságát? Mert látszólag – vagy legalábbis a motívumok szintjén – törésvonal tapasztalható.
– Akár társadalomról, akár természetről beszélünk, engem mindig is az élő dolgok és az emberi tulajdonságok foglalkoztattak. Ami folytatólagosnak mondható, az talán a színvilág és a képzőművészeti stílus. Általában gyorsan dolgozom, vagyis nem a fényképszerű festést művelem. A belső, tudatalatti dolgokat pedig úgy tudom kihozni a leghatásosabban, ha gyorsan és expresszíven dolgozom. Talán az absztrakt expresszionizmushoz tudnám hasonlítani a módszert, amely mindenképpen megmaradt az évek során.
Hónapokkal ezelőtt volt Szabadkán egy kiállításod, ahol könyvből kitépett lapokra rajzolt képeket láthatott a közönség, a ’90-es években pedig előszeretettel festettél térképekre. Honnan ez a vonzódás a már „kész”, teleírt, telerajzolt felületek iránt?
– Ez még az egyetemista éveimre vezethető vissza. A legnehezebb időkben jártam az akadémiára, és a négy ott töltött év során szinte nem is volt vászonképem, mert nem lehetett vászonhoz jutni, így kartonra festettem, meg papírt ragasztgattam egymásra. Ekkor kezdtem el kísérletezni a kollázstechnikával. Az volt a célom, hogy azzal, amim van, elérjem azt a hatást, amit szerettem volna. És ez a viszonyom az anyaggal később is megmaradt, amikor pedig már jobb idők jöttek. Eleinte úgy volt, hogy újságkivágásokra rajzoltam, és az újságkivágáson szereplő szövegnek semmi köze nem volt az elkészült műhöz, de később Tolnai Ottótól kaptam használt iskolai térképeket, mert tudta, hogy én kész felületekre is szoktam dolgozni. És bár kezdetben úgy tekintettem ezekre a térképekre, mintha nem térképek lennének, csak pusztán felületek, amelyeken van „valami”, de nagyon érdekes dolgok jöttek ki véletlenül. Utána már erre tudatosan is rájátszottam, hiszen a térképeknek különleges dimenziójuk van.
Művészetedet a spontaneitás jellemzi, képzőművészet tanárként viszont nap mint nap a merev tantervhez kell igazodnod. Hogyan boldogul egy művész tanárként?
– Sokat beszélgetünk képzőművészet-tanár kollégákkal arról, hogy miként lehetne lazítani a merev tanterven. De ezen túlmenően nagy gondot jelent az is, hogy nem minden iskolában vannak megfelelő feltételek, nálunk például nincs szakkabinet, ahol dolgozhatnánk, a heti 45 perces órák pedig szinte csak arra elegendőek, hogy a gyerekek előpakoljanak, aztán pedig elpakoljanak. Sajnos néha fizikailag kivitelezhetetlen mindaz, amit eltervezel: mert elmondod a tudnivalókat, elkezdenek dolgozni, és már ki is csöngetnek. És nem mindent lehet egy hét múlva ott folytatni, ahol egy héttel korábban abbahagytuk.
Azt nyilatkoztad, hogy a legjobbkor jött ez a díj, és ettől új lendületet kap a munkásságod. Min dolgozol jelenleg?
– Jelenleg egy olajfestményekből álló, „macskás” sorozaton dolgozom, melynek két darabját a topolyai közönség is láthatta. A jövő héten pedig közös tárlatunk lesz Torok Melindával a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon egy könyvkonferencia kísérőrendezvényeként. Ezek az alkotások nem falon függő képek lesznek, hanem inkább tárgyak, amelyeket lapozni lehet, körüljárni, megfogni.
