Délkelet-európai írók egy csoportja a Nagykikinda melletti Mokrinban tölt egy teljes hónapot. A Ház a Lapos-hegyen című projekt résztvevőinek egyetlen dolguk volt: írni. Az idén először megrendezett mokrini irodalmi műhely célja „a délkelet-európai térség irodalmi potenciáljának fölismerése és népszerűsítése” volt. A hét író egyikével, Szerbhorváth Györggyel beszélgettünk.
Hogy kerültél a szervezők látókörébe?
–Ez az, amit pontosan nem tudtam meg, pár írásom jelent meg Belgrádban, talán így. Volt itt szlovén, horvát, két boszniai (muzulmán és részben szerb), belgrádi és macedón író, továbbá én, félig Magyarországról, félig Szerbiából. Ráadásul ott derült ki, hogy teljes mértékben a Terra Panonica magáncég vendégei vagyunk, azaz legalább létezik már egy irodalmi magánmecénás a térségben. Egyébként a szerb újságírók némelyikével „meggyűlt a bajom”, nehezen értették, hogy akkor én honnan vagyok, kit képviselek (hát magamat, elsősorban). Ez mindent elmond arról, milyenek a szerb–magyar viszonyok, mennyit tudnak rólunk Belgrádban.
Egyazon házba voltatok összezárva vagy mindenki külön elhelyezést kapott?
– Két felújított polgárházban és egy új, ún. cyber-házban tengettük napjainkat, szakács, takarítók, menedzserek, sőt, őrök „felügyelete” alatt, akárha arisztokraták lennénk, akiknek a dolga tényleg csak az írás. Ezt megszokni – bár hülyén hangzik – elég nehéz is. Azt hiszem, életre szóló barátságok is születtek, de nem pletykálnék az egymás közti viszonyokról – ha hét ember egy hónapig együtt él, biztos kialakul kisebb konfliktus. Azon viccelődtünk, hogy a lapos-hegyi ház hasonlít egy Big Brother-házra is, minden kívánságunkat lesték és teljesítették.
Miről szólnak elsősorban az ilyen alkotótáborok? Az alkotásról vagy valami másról?
– Ilyenről, mint ez én még alig hallottam. Ami van, ott inkább lakást adnak, ahol magányosan élhetsz, esetleg egy német kastélyban hasonló módon. A legtöbbünk újságoknak is ír, vagy drámát, forgatókönyvet stb., tehát sokszor a határidő is szorított bennünket. Egy novellát kellett megírnunk úgy általában a ház témájára, amely majd kötetben jelenik meg a belgrádi Arhipelagnál, és két irodalmi estet tartottunk, Belgrádban és Mokrinban. Érdekes, hogy a szerb közvéleményt még mindig jobban érdekli az irodalom, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy az írót mint olyant még mindig nagy becsben tartják. Pedig közülünk, akik ott voltunk, egyikünk sem egy népvezető típus. Úgyhogy olyan vita sem volt, mint ami itt kialakult a Kanizsai Írótábor körül. Talán azért sem, mert ez a hat ex-jugoszláviai író elég sikeres, Nyugaton is, úgyhogy nem frusztráltak. És aligha irigyek, egymást fordítják például.
Mint mondod mindössze egy novellát kellett úgymond kötelezően megírni. Mit csináltatok a rengeteg szabadidőtökkel?
– Dumálgattunk, barátkoztunk, egymás dolgait olvasgattuk. Sok újságíró és vendég jött, de neves színész is, aki belecsapott a húrok közé más írókkal együtt. És egyetemisták is érkeztek, előbb divattervezők, aztán fából alkotó művészek egy-egy hétre, műhelymunka is folyik a birtokon. Egy hónap alatt legalább száz embert ismertem meg, de az is jellemző, hogy ez idő alatt csak kétszer beszéltem magyarul, azt is telefonon, pár percet. De többé-kevésbé elkerült bennünket a jugónosztalgia, és noha a szépre is emlékeztünk, az utóbbi húsz év történéseiről sokat beszélgettünk.
Élhető hely Mokrin?
– Mokrin sajnos elég lepukkant állapotban van, akár a legtöbb vajdasági falu. Csak itt még látványosabb, ahogyan összedőlnek a házak, a telekárak is igen alacsonyak. A víz ihatatlan a földgáz meg a nafta miatt, a falu alatt ott vannak a mezők, de ebből a hatalmas haszonból a falu szinte semmit sem lát. Megnéztem az elhagyatott német temetőt, ez részben együtt van a magyarral – mit mondjak, magyar élet maximum csak a temetőben van még. Magyar szót sehol nem hallottam, az újságosnál vajdasági magyar lap nem kapható, pusztán pár magyarországi keresztrejtvény. A fiatalok távoznak, hisz nincs semmi munka, furcsa szokás szerint viszont a gyászjelentéseket sokáig kinn hagyják a nagykapun, úgyhogy biciklizés közben az volt az érzésem, pestisjárvány volt. Régen a Temesvár–Szeged vasútvonal éltette a falut, na meg a szerbek mellett a németek, magyarok, zsidók. Az emberek ugyanakkor hihetetlenül kedvesek, mindenki integet mindenkinek és köszönget – nekünk is.
