A régi várost, a valamikori Zentát szerette volna életre kelteni ebben a kötetében az író. A régi város valódi objektumai a díszletek: a piac terén, a Szent István-plébániatemplom mellett ott nyüzsög a nép, mi meg repülünk fölötte, a templomtornyok gombja mellett a Tisza felé… mint a mesékben. Ez volt a szándéka, de másról is vallanak Balogh István legújabb történetei.
A könyv a Forum Könyvkiadó gondozásában jelent meg néhány héttel ezelőtt.
n Hogyan határozná meg ennek a könyvének a műfaját? Mesekötetként látott napvilágot, mégis csupa valódi, hús-vér emlékekből épül a szöveg…
– Én meseregényként határoztam meg a műfajt, mert a cselekményfordulatok a mese törvényszerűségei szerint következnek. Aztán egy valódi mesénk is végigvonul benne, a vörös tehénről szóló ősi történet. Nem pusztán magyar motívumai vannak e csodás történetnek, hiszen a görög mondák világában is előfordul a tehénszarvból soha el nem apadó élelemforrás, a bőségszaru ez, és más népek is tisztelik a vörös tehenet. A zsidók egyik legbecsesebb áldozata Isten előtt a vörös borjú. Természetesen ennek a mesének megvan a zentai változata is, én tiszta forrásból, nagyanyámtól hallottam először, de Penavin Olga tanárnő is rátalált szülővárosomban is, és más délvidéki tájakon is. Igazi népmesei alakok a szereplői, sőt a helyszínek is a mesék világából valók, csak hát ott van mindenek előtt Zenta és a Tisza, ahonnan át lehet lépni a csodák tartományába is.
A hús-vér emlékek? Valóság nélkül nincs mese sem. Szépen megférnek együtt a mesealakokkal, ördögökkel, boszorkányokkal a zentai juhászok, juhásznék, nagygazdák, eladó lányok. És a főhős, Jánoska is pont olyan, mint egy zentai gyerek. Gondoljunk csak a szegény ember legkisebb fiára! Tulajdonképpen a főhős nem cselekszik semmi emberfelettit, ő magát adja, neveltetését, habitusát, zentaiságát. A fölemlegetett számadók is valóságos emberek voltak. Ki ne hallott volna Banka Mihályról, a leghíresebb csókai, bánsági számadóról? 1973 nyarán, amikor a Zentai Városi Múzeumot rendezgették a Budapestről kölcsönkért néprajzosok, Égető Melinda és Kósa László, akkor én is sokat időztem a társaságukban. Melinda fejecskéjében született meg az ötlet, építsünk juhászkunyhót a birkatenyésztésről szóló bemutatóteremben. Tripolsky Géza akkor varázsolt! Mert ő néha ilyet is tudott ám cselekedni! Kocsiba rakott minket, át Csókára, Banka Mihályék udvarába! Ott aztán bámultak a pestiek, de én is! Egy teljes szárnyék makettje állt előttünk. Banka Mihály meg mosolygott, csak úgy a bajusza alatt. De másnap már ott volt kora reggel a múzeum épülete előtt, és nekifogtunk a nádkunyhó építésének. Ő épített, én meg segítettem neki, adtam kezébe, amit kért, összefogtam a tartófákat, hogy megköthesse. Hát ilyen részem van nekem a juhászsághoz! Este aztán jó bor mellett föltaláltuk a múzeumok éjszakáját, mert reggelig énekelgettünk. Aki ismerte a számadót és az igazgatót, az tudja, hogy ezeregy nóta lakott egyik lelkében is meg a másikéban is! De ismertem Czakó Eleket is, egyik legidősebb zentai juhászfamília utolsó nagy számadóját, őt ugyan követte foglalkozásában a fia, szintén Elek, de már a nagy birkafalka eltűnt Elek bácsival. A lánya meg, Panna, egy osztályba járt velem az Árvaiba. Bules bácsit Szép Józsefnek hívták, ők a nagylaposi mezőkön legeltettek, unokabátyám ifjabbik lányát vette feleségül. Gracza Kelement nem ismertem, ő eltávozott régen, de sokat hallottam róla, meg a Graczákról is. Hogy miért a Csész-tó és a környéke a mesém egy részének a helyszíne? Hát ott a Lukács dédapám volt az egyik számadó, aztán meg a veje, az én Balogh nagyapám, de ő kényszerből abbahagyta mesterségét, mert föltörték a réti legelőt, így munkahely után kellett néznie és vasutas lett, pályamunkás, elbeszélése szerint ezzel hálálta meg a város, hogy abbahagyta a legeltetést. Több eszközünk ott van a múzeumi tárlat darabjaként, és én alig várom a pillanatot, hogy megmutathassam unokámnak, mivel is foglalkoztak az elődök. Úgy vélem, e tartalmak csak a mese selymébe szőve juthatnak el a gyerekecskékhez, hiszen az emlékezés mellett néprajzi elemeket, motívumokat lelhet az olvasó a történetemben. Aztán benne van a családunk. Az unoka mellett a szülők és a nagyszülők.
n Az öregapai örömök hozták meg kedvét a meséléshez?
– Azok. A visszautalás már teljes válasz. Azt hiszem, érti is mindenki. Csakhogy nem ilyen egyszerű ez sem! Nekem szerencsés kisgyerekkorom volt, mert Balogh nagyanyám valóságos mesefa volt. Gyűjtők is jártak nála, igaz, jóval az én születésem előtt, de ő nem felejtette el a történeteit. Én viszont mintha elfelejtettem volna az örökségemet! A fiamnak egyetlen meséjét sem mondogattam! Eszembe sem jutott, hogy kinyissam a rejtett fiókot, kivegyem belőle mentális lexikonomat és fölüssem a mese címszónál. Unokám világra jötte lelkemben egyből csodát csiholt! Azonnal kinyílt a rejtett ládafia, és én nekifogtam a regélésnek, pedig a csöppség még alighanem a történetet élvezgette, hanem az öregapja hanghordozását. Ahogy nőtt Petike, úgy szaporodtak a történetek is. Először egy meseregény, a Panna és Mágocs került az olvasók elé, aztán a Zentai ládafia, most ismét egy meseregény, a Megélesztő ákombákom. Csakhogy ez a kötet már különbözik az előző kettőtől! Keretes a történet, idősíkok mozognak benne, mert élővé szerettem volna tenni kettőnk meghitt viszonyát. Minden kis unokám ákombákom rajzocskájából indul, meg az arcán végiggördülő könnyecskékből. Piros tehenet rajzolt az oviban. Ami szerintem nagyon helyes, mert van piros tehén. Persze nem volt egyszerű a vigasztalás, hiszen Apa is elszólta magát, hogy piros tehén aztán nincs! Hát én továbbadtam az én kis örökösömnek az ükanyai örökséget, elmondtam a vörös tehén történetét. No, az igaz, hogy piros tehén lett belőle, de ez már csak nem róható föl egy öregapa bűnéül. Lényeg a kettőnk kommunikációja, a mese megélése is, meg mindaz, ami egy mesemondással jár. Azt hiszem, minden öregapa, nagyanya elkezd mesélni, ha az unokája odabújik hozzá. Ki ezt mond, ki azt, de a két szív akkor bizonyosan egy ütemre dobban. Én nagyanyám történeteit elevenítem meg.
n És mindegyik Zentáról, tágabban e tájról szól… Ilyen erősen kötődik az itthonhoz?
– Soha nem szakadtam el bölcsőhelyemtől. 34 éve immár, hogy nem vagyok zentai lakos, de megmaradtam tősgyökeres zentainak. Merthogy az is vagyok. Szüleim elődei is mind e kedves város gyermekei. Balogh nagyanyámmal próbálgattuk a családfát megmászni, nem sikerült, mert a fakeresztek elkorhadtak a régi temetőben, amely az újvidéki vasútvonal alatt fekszik, de elkorhadtak a fölső temetőben is… Annyit tudott nagyanyám, hogy Lukács dédapám öregapja biztosan Zentán született az 1700-as évek közepe táján… Balogh öregapám öregapja is Zentán született. Anyai ágakról nem szólt az emlékezet. Döme elődeim is zentaiak, ám ezt a nagyanyámat vend vidékről hozta Zentára Döme öregapám. Itt tanult meg magyarul. És milyen jól! Én sokáig azt hittem, született magyar. De egyszer leszidta a kolóniai szerb gyerekeket, templomjáró asszony létére olyat bozsékolt, hogy a fán abbahagyta a búgást a gerle. Furcsa volt más nyelven hallani a megnyilatkozást Döme öreganyám szájából. Vele kevesebbet voltam együtt, mert messze, az Újfaluban laktak, s ritkábban találkoztunk, mint a Regdon-portán álló házban lakó Balogh nagyszüleimmel. Ha nekiiramodtam, pár perc alatt náluk voltam. S ez a nagyanyám egy szót sem tudott szerbül. Harminckét éves volt a szerb bevonuláskor, nem is tudhatott, mert azután építették föl a Kolóniát, addig ott libalegelő volt. És én mindezt el akarom mesélni Petikémnek, de olyan módon ám, hogy elgyalogolunk a helyszínre. Ha Zentán járok, én is elzarándokolok gyerekkorom tájékaira, legutóbb a Nagyközt és a Kisközt látogattam meg, és persze a kolóniai házat, mert még megvan, meg a Lukács dédapám építette házat is, mert még az is megvan, de azt már nem lakják. Idén a Csész-tóhoz megyek meg a Körösztösbe, meg végiggyalogolok a Tópart utca ferencjóskás aszfaltjárdáján. Ez a legszebb, a legjobb lelki fölüdülésem! Ám régen jártam a Vásártéren, arra is csak megfordulnék… A Tiszát nem emlegetem, a folyót kihagyni nem lehet. Újabban úgy érzem, köszöntésemre a Révész visszaköszön.
Nemsokára megjelenik a szegedi Mozaik Kiadó nyolcadikos irodalomkönyve Sokszínű irodalom címmel, s e tankönyvbe fölvették Karácsony című elbeszélésemet. Boldog vagyok, mert e kiadó könyveiből a magyarországi elitiskolák diákjai tanulnak, s csak szembe ötlik majd nekik Zenta és Csóka neve.
Az unokám Pesten született, Újpesten él, de szeretném, ha zentai lenne, ha kicsikét is, de ezt szeretném igazán örökül hagyni neki.
