Hules Endre: A halálba táncoltatott leány című filmje igazán színes színfoltja volt a 42. Magyar Filmszemlének, hiszen az alkotásban a Honvéd Táncegyüttes csodálatosan szép jeleneteket produkált, ami Zsuráfszky Zoltán világszínvonalú koreográfiájának köszönhető (s nem mellékesen a főszereplő László Zsolt színművész elnyerte a legjobb színésznek járó díjat). A rendezővel, Hules Endrével beszélgettünk a halálba táncoltatott leány filmre vitelének történetéről.
A feldolgozott balladába mennyire szőtte bele a magánéleti ötleteit, meglátásait?
– Kimondottan a balladából indultam ki, mert nagyon vonzott ez az ellentmondás, a halálba táncoltatás. Hogyan lehet valakit halálba táncoltatni és egyáltalán mit jelent az hogy valakit halálba táncoltatnak. Nem ment a fejembe, hogy hogy lehet ezt megengedni, miért nem áll le az akit táncoltatnak, és kész, nem táncol tovább. Ez csakis úgy lehet, ha az ember belemegy. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy mennyiféle módon táncoljuk magunkat halálra, a karrierünk során mondjuk, de politikailag egy egész ország táncolhatja magát halálba. Ahogy azt Magyarország megtette a történelem során nagyon sokszor. A film az önpusztítás különböző válfajáról szól, a másik vonal pedig a két testvér viszonya, akik örökösen rivalizálnak egymással, még a tánc során is, s ez a szál fut végig a filmen.
Az egyiket László Zsolt alakítja aki a szemlén elnyerte a legjobb férfi színésznek járó díjat, a másik testvér pedig Ön, a rendező. Milyen volt a viszonyuk?
– Tökéletes. Boldog vagyok, hogy László Zsoltnak odaítélték a díjat. Ha egy kicsit jobban hasonlítottunk volna egymásra, akkor ikrekként is végigcsinálhattuk volna az egészet. Egy ember két lehetséges életútjáról szól ez a balladába bújtatott történt, ugyanabból a családból származnak, egy a génállományuk, ugyanaz a szenvedélyük, még ugyanabba a lányba szerelmesek, de egy bizonyos ponton az egyik olyan döntést hoz, ami végérvényesen eltávolítja őket egymástól. Mégis jóformán összecserélhető lehetne ez a két szerep, nos ezt akartam tanulmányozni, hogy mi van akkor, ha egy olyan változás történik, hogy az egyik testvér külföldre távozik, és 20 év múlva visszatér, s próbálná ott folytatni ahol abbahagyta. Az az előnye az embernek ha öregszik, hogy nagyobb távlatból tud visszanézni a dolgokra, és láthatja, hogy ki hogyan táncolta magát halálra, jobban mondva hogyan élte le az életét és ezzel miként tud elszámolni.
A filmben felvetődik többször is a kérdés, hogy lehet-e kompromisszumok nélkül élni.
– Azt próbáltam kipuhatolni, hogy hol van az a pont, amikor a kompromisszumokkal túl messzire megy az ember és ahol már az ördög elviszi a lelkét. Én nem találtam meg a módját annak, hogy miként lehet kompromisszumok nélkül élni. Végül is nagyon sok szólamot hall az ember a szabadságról, de tudjuk valamennyien, hogy a szabadságnak ára van, ami pedig nem más, mint az, hogy kompromisszumokat kell kötni. Amíg az én szabadságom nem ütközik valaki másnak a szabadságába, tulajdonképpen csak addig tart. Mindennek meg kell fizetni az árát, ezért szükséges az, hogy kisebb-nagyobb kompromisszumokat kössünk. Minél többre vágyik az ember, minél nagyobbak az ambíciói, annál több és súlyosabb kompromisszumot kell megkötnie. Ez az ördöggel való alku része mindig.
A táncos balladába bújtatott története az utóbbi 50 év társadalmi bírálatát is adta.
– Én inkább elemzésnek nevezném, mert igyekeztem nem ítéletet hozni, ugyanis ki vagyok én, hogy ítélkezzek. Az én célom, hogy elgondolkozzanak a nézők ezekről a kérdésekről, és hogy beszélgetve hagyják el a nézőteret. Ha így lesz akkor nyert ügyem van. Ha megoldom a problémát akár így vagy akár úgy, akkor vége van a film hatásának, ezért én inkább azt szerettem volna, hogy nyissuk meg a kérdést és próbáljunk meg valami olyasmiről elgondolkodni, amit esetleg már eltemettünk az emlékeinkben és a lelkünkben. Szóval fontos volt számomra, hogy ezt nyissuk meg újra és beszéljünk újra.
Nagyon jót tett a filmnek, hogy sikerült Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatőrt meggyőzni, hogy ő fényképezzen. Csodálatosak a képek, gyönyörködni lehet az alkotásban.
– Zsigmond Vilmossal már dolgoztam korábban is egy filmben, jó néhány éve ismerem őt. Így volt a közös munkánknak egy személyes kapcsolatra épülő bizalmi alapja. De ő addig nem döntött, míg nem kapta meg a forgatókönyvet, s azt nem olvasta el. Ez nála a szakmai kérdés, viszont amint átrágta magát rajta, lelkesen igent mondott, szerette volna, ha nyomban hozzálátunk a munkához. Én boldog voltam, hogy elfogadta a felkérését, azt hiszem nagyobb áldásra nem is számíthattam volna, s persze nekem is az lett volna a legjobb, ha nyomban hozzálátunk a táncos jelenetek felvételezéséhez, de finanszírozási gondok akadtak, s csak nagyon sokára hármas koprodukcióval kanadai, szlovén és magyar együttműködéssel tudtuk megvalósítani a filmet, de mikor minden együtt volt, felejthetetlen élményt jelentett számomra a forgatás Zsigmond Vilmossal.
