Madách Imre drámai költeménye a legtöbbet játszott előadása a fesztiválnak. Kezdetben – 1933 és 1939 között – minden nyáron bemutatták a Dóm téren, de később is vissza-visszahozták a szervezők egy-egy bemutató erejéig. Legutóbb 2000-ben játszották.
Tizenegy év után tehát ismét színre kerül a dráma. Ezúttal Vidnyánszky Attila rendezésében, Verebes Ernő zenéjével, Rátóti Zoltán, Ónódi Eszter, Trill Zsolt, Földes László Hobo, Cserhalmi György, Varga József, Blaskó Péter, Szűcs Nelli, Gáspár Sándor és Tóth László főszereplésével láthatja a publikum.
Ottjártunkkor esett az eső, a díszlet félkész állapotban ázott, a színészek Újszeged egyik tornatermében próbáltak, ekkor éppen a római és a londoni szín volt soron. A rendező, a zeneszerző, a koreográfus munkája nyomán lassan a helyére kerültek a részletek...
Vidnyánszky Attila Kossuth- és Jászai-díjas rendező munkáját lassan két évtizede kísérem figyelemmel. Annak idején, még kezdő rendező korában, Zentán is rendezett, majd a Vendégségben Budapesten – Határon túli színházi estek rendezvényein folyamatosan jelen volt színházi előadásaival. Aztán jött Debrecen és a Csokonai Színház. Mindvégig hűen kitartott kárpátaljai társulata és állandó munkatársai mellett. A beszélgetést is ezzel kezdtük.
Sok közös munka született a Verebes Ernővel való barátságból.
– Egyrészt ragaszkodó ember vagyok, másrészt ő egy nagyon izgalmas alkotó ember. És az az univerzitás, hogy a szöveggel is és a zenével is bánni tud, olyan teljességet jelent, ami nekem nagyon nagy segítség. A világ dolgai kapcsán sok mindenről egyformán gondolkodunk, és talán emiatt tart már lassan húsz éve az együttműködésünk.
A Szabadtéri Játékok történetében sokszor játszották a Tragédiát, volt hogy évenként. Most viszont már tíz éve nem szerepelt a repertoáron. Július 1-jén rendezői kérésre kerül színre vagy a szervezők választották?
– Kifejezetten fölkértek rá. Nagyon örültem ennek, hiszen az ilyen nagy terekről az elmúlt egy-két évtizedben kiszorult a próza. Ha van is, az vígjáték. Komoly műfajra alig mernek vállalkozni az igazgatók és a művészeti vezetők. Ezért különleges ez a szegedi vállalkozás. És azért is, mert a legtöbbet játszott előadás ezen a fesztiválon, azért is, mert a magyar színház ügye kell, hogy legyen Az ember tragédiája. Meg azért is, mert már majdnem biztos, hogy telt házzal játsszuk mindkét előadást, ami nyolcezer nézőt jelent.
Ennek az előadásnak a rendezői elve eltér valamelyest az általad képviselt rendezői koncepciótól, művészi munkától?
– Nagyon nehezen szakítom meg az előadásokat, és ezért legtöbbször szünet nélkül játszódnak. Itt most szünettel fog menni. Ez a tér egyfajta monumentalizmust, egyfajta szétterítettséget vonz és hoz magával. Úgy gondolom, a két óra tíz-húsz perc még tűrhető idő egy szuszra. Ez az előadás teljes játékidőben majdnem három óra, ezért játsszuk két részben.
Nem nagyon szeretek az előadásaimról beszélni, mert a metaforáim, az üzeneteim magukért beszélnek, ha beszélnek. Ha meg nem, akkor hiába magyarázom őket. Talán annyit elmondhatok, hogy megpróbálok az álomképek nyelvén beszélni. Madách sokak által komornak mondott műve tele van pozitív üzenettel, végkicsengését tekintve pedig abszolút pozitív az én olvasatomban. Tehát ez egy olyan előadás lesz, ami tele lesz hittel, reménnyel és itt-ott derűvel is.
Mi a föladata a mai magyar színháznak? Többször olvastam olyan nyilatkozatodat, hogy elment a szórakoztató ipar felé a mai színház, ezért a publikumot értővé kell nevelni.
– Az elmúlt tizenöt-húsz évben elhitettük önmagunkkal és elhitettük a nézővel, hogy a színház a szórakoztató ipar egyik ága. Ezt mélységesen elítélem, és bizonyos értelemben bűnténynek tartom, hiszen nagyon nehezen hozható helyre történet. Tinglitangli generációk nőttek föl a kereskedelmi csatornáknál alig jobb vagy egyáltalán nem jobb minőségű, lélekromboló színházak mellett. A színházcsinálás nagyon-nagyon nagy felelősséggel végzendő dolog. Nem pusztán önmegvalósítás, megnyilatkozás és művészet. Akkor művészet és úgy művészet, ha ez szolgálat. Komoly üzenetek, a társadalom valós problémáit bátran megközelítő, hitet sugárzó, erőt adó intézmény, amely harcol, amely generációkat segít abban, hogy jobban eligazodjon a világ és a saját lelke dolgaiban. Hiszek a színházban és szeretném így művelni. Vissza kell helyezni a pozíciót vesztett színházat a helyére.
Vannak, akik folyamatosan határon túli színházról és anyaországi színházról beszélnek. Hogy nézel erre a kérdésre?
– Egységes és egész vérkeringés. Mint ahogy a magyar kultúra, az irodalom, a festészet sem osztható fel határon túli és határon belülire. Ennek része minden magyar színház, teljesen függetlenül attól, hogy hol húzódnak a határok. Ebben hiszek és ezért tenni is akarok. Az agyakban kell még sok-sok dolgot helyrerakni.
A munkában hogy valósul meg ez a látásmód?
– Van egy életem végéig tartó kötelezettségem, ami a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházzal kapcsol össze. Én alapítottam ezt a színházat, együtt csináljuk nagyon sokakkal már két évtizede. Ez a színház, ha mondjuk nem játszana a Csokonai Színházban, akkor nem létezne. Az Ukrán és a Magyar állam együtt nem támogatja annyira ezt a színházat, mint a Csokonai Színház azzal, hogy évi harminc-negyven előadásra vendégül látja a társulatot. Aki megnézi a repertoárunkat, láthatja, hogy van egy Erdély felé, Felvidék felé irányuló folyamatos orientálódásunk. Utazunk, fogadunk színházakat, és ha az anyagiak majd engedik, akkor ez még kiteljesedettebb, még tisztább program lesz.
Az ember tragédiája, drámai költemény 2 részben, helyszín a szegedi Dóm tér, időpont: 2011. július 1-jén és 2-án (esőnap: július 3.) este 9 órai kezdettel.
