Ír prózát, drámát és esszét. Főként magyar nyelven publikál, de német nyelven is jelennek meg írásai. Márton Lászlót műfordítóként is ismerjük, elsősorban klasszikusokat fordít.
A Budapesten élő, szabadfoglalkozású író nemrégiben Zentán a könyvhónap alkalmából találkozott az olvasókkal, a beszélgetésre az irodalmi est után vállalkozott.
Azt olvastam, hogy a német irodalom az Ön számára ablakot jelent. Olyan ablakot, amelyen át messzebbre lehet látni.
– Germanisztikát végeztem az egyetemen, és már gimnazista koromban hozzászoktam, hogy a magyar irodalom mellett németül is olvasok. Ez korán természetessé vált a számomra, hiszen a világirodalomnak egy része – irodalomtörténet, filozófia stb. – egyáltalán nincs lefordítva. Ilyen szempontból jelent nekem a német irodalom ablakot a világra.
Thomas Mann és Goethe nagy hatással volt Önre. Miért éppen ők?
– Sok mindenkit kiemelhetnék, hiszen életem egy-egy szakaszában különböző alkotók voltak fontosak a számomra. Prózaíróként Heinrich von Kleisttől tanultam nagyon sokat. Egy Gottfried von Strassburg nevű XIII. századi írót is megemlíthetek, aki a mai modern regény egyik ősét alkotta meg Trisztán és Izolda szerelmének feldolgozásával. Thomas Mann főleg eszmélkedésem idején vált fontossá számomra, persze később is volt jelentősége, de akkor már más szempontból, hiszen egészen más érett fejjel – mondjuk negyvenöt évesen – elolvasni a Buddenbrook-ház című regényét, és azt látni, hogy hogyan bontakozik ki egy zseniális alkotó.
A német írók és esszéisták mellett a magyar történelmi személyiségeket is fontosnak tartja. Elsősorban talán erdélyi neveket említhetnék.
– Életemnek volt egy olyan korszaka, kb. tíz év, amikor csakugyan történelmi regényeket írtam. Történetesen egy dráma-trilógiát is, ami Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemről szól. Azt nem mondanám, hogy kizárólag az erdélyi történelmet tartottam – és tartom ma is – szem előtt, hiszen az egész magyar és közép-európai történelem fontos a számomra. Ha az ember az összmagyar történelmet tanulmányozza, akkor azt látja, hogy az erdélyi fejedelemség korában ott történtek olyan drámai események, amelyekben a konfliktusok különösen elmélyülnek és kiéleződnek, és néha már az antik jellegű sorstragédiákra emlékeztetnek. Ugyanakkor a hasonló események máshol inkább epikai formát öltöttek. De nem vagyok történész! Engem érdekel a történelem úgy is mint írót, úgy is mint állampolgárt, mert azt gondolom, hogy általa önmagunkat ismerhetjük meg jobban.
A régmúlt általában sokkal inkább megjelenik irodalmi művekben, míg a közelmúlt felé ritkábban fordulnak az írók.
– Igen. Feltűnő, hogy az ’56 utáni időszakot, a Kádár-rendszernek a harmincöt évét mennyire kevesen dolgozták fel. Nincsen olyan átfogó nagy regény, ami ezzel az igénnyel íródott volna. Majd egyszer megjön, csak akkor már távolabb leszünk tőle. Ha a magyar múlt régebbi rétegeit nézzük, akkor azt kell látnunk, hogy az erdélyi fejedelemségről elég sokan írtak. Ugyanekkor a törökök által megszállt más területeken játszódó regény kevés van. Ilyen kivétel Horváth Viktor regénye, amely a törökök uralma alatt Pécsett játszódik. Alig-alig találkozik az ember olyan történetekkel, amelyek a Temesközben vagy a Vajdaságban játszódnak.
Járt Zentán a Kényszerű szabadulás című regényének a megírása előtt? Hiszen ebben éppen az 1697-es zentai csatát idézi fel.
– A Tetvériség-trilógia első része idézi fel a zentai csatát. Ezt a részletet 1999-ben írtam, és akkor én még nem jártam itt. Néhány évvel később azonban eljutottam ide a Tisza-partra, valamint Csákóhalmára, a másik zentai csata helyszínére.Meg kell mondanom, hogymegrendülést éreztem, ami részint a hely szellemének szólt, részint pedig úgy éreztem, mintha a regényem érkezett volna meg az itteni olvasókhoz.
Vannak, akik úgy gondolják, hogy az íróknak meg kell teremteniük a maguk olvasótáborát, és ezt úgy lehet, ha megkeresik az olvasót. Szívesen tart fölolvasóestet?
– Az írónak elsősorban az a dolga, hogy írjon. Nem kötelezhető arra, hogy emberekkel is találkozzon, és az olvasókkal kapcsolatot tartson. Én szeretem és élvezem, hogy élő szerző vagyok. Örülök, hogy a zentai olvasóknak a szemébe nézhetek, lemérhetem a reakcióikon, hogy melyik szövegrész hogyan hat rájuk. Azt nem mondanám, hogy az írónak meg kell keresnie az olvasót, de azt igen, hogy az olvasót nevelni kell. És nemcsak az írónak, hanem az irodalomszervezőnek, a könyvtárosnak, a tanárnak is.
Milyennek látja a mai magyar irodalmat?
– Úgy látom, hogy igen gazdag és sokrétű a mai magyar irodalom. Azt hiszem, hogy már évtizedek óta nagyon megbízhatóan teljesít. Örvendetesnek tartom, hogy most már nem annyira Budapest központú, mint volt harminc-negyven évvel ezelőtt, hanem fölértékelődtek a különböző régiók. Például Dél-Magyarország és a Vajdaság, de Erdély és a Felvidék is. Vannak olyan írók, akik olyan műhelyekben alkotnak, amelyek megvannak a nélkül, hogy folyton Budapestre tekintgetnének.
