Ifj. Harangozó Gyula, az egyik leghíresebb és legelismertebb kortárs európai koreográfus, balettmester a Szerb Nemzeti Színházban állította színpadra a Coppéliát, a balettirodalom egyik legnevesebb művét. A produkciót péntek este mutatták be Újvidéken. Az alkotóval az előadásról beszélgettünk.
– A Coppéliát édesapám dolgozta fel az ötvenes évek elején, ő írta a librettót ilyen formában, amely a többi balettal ellentétben borzasztóan logikus és nagyon jól követhető cselekményt takar. A darab Galíciában játszódik, ezért van a sok lengyel kosztüm és lengyel tánc benne. Ebből kifolyólag a klasszikus balett elemeivel dolgoztunk, de nagyon sok néptáncelem is van benne. Az alkalomhoz illő néptáncmotívumok borzasztóan nehezek, és nagyszerűen kell kivitelezni őket, de itt az együttes ezt kitűnően elsajátította.
Ezenkívül milyen kihívásokkal találkozott még a munkája során?
– Nagy kihívást jelentett számomra ez a darab, mert édesapámnak a lépésanyaga borzasztóan nehéz, és hát kevesebben is vannak az együttesben, mint Budapesten. Tehát elég nagy munka volt adaptálni, hogy ugyanolyan sikeres, gyönyörű és szép legyen a darab, és olyan szinten működjön, mint ahogy az Budapesten is megtörtént. Ezek azért elég nagy kihívások, de nagyszerűen vette az együttes a munkát, eleinte nehezebben, aztán belejöttek, és most már nagyon a lábukban van édesapám lépése.
Marija Erdelji/Szerb Nemzeti Színház felvételei
Miként jött az együttműködés a Szerb Nemzeti Színházzal?
– Már korábban is dolgoztunk együtt, hiszen 2010-ben a Don Quijotét készítettük el. Az előadás nagy sikerrel ment. Emellett pedig Toni Ranđelović, az Újvidéki Színház balettjének igazgatója látta a Coppéliát fiatalkorában Budapesten, és olyan mély nyomot hagyott benne, hogy feltétlenül be szerette volna mutatni itt is.
Hogyan lett önből koreográfus, rendező?
– Valójában én nem akartam koreografálni, hanem amikor már hét éve igazgató voltam a Magyar Állami Operaházban, akkor megnéztem, hogy mi minden szerepel a balett-társulatok repertoárján. Sokféle előadást láttam, de családi balettet nem, de mindenképp szerettem volna egy családi balettet is megnézni. Végül a Hófehérkére esett a választásom. Elmentem az egyetlen helyre, ahol játszották a Hófehérkét, és hát borzasztóan csalódtam. Hazafelé tartva még a repülőút során fölhívtam az egyik legjobb barátomat, Kocsák Tibor zeneszerzőt, aki musicaleket szerez, és megkérdeztem, nincs-e kedve velem elkészíteni a Hófehérkét. Szerencsére igent mondott. Így összedugtuk a fejünket, és elkészítettük a darabot, ami később hatalmas sikereket aratott. Utána pedig sorban jöttek a felkérések.
Olyan jó helyzetben vagyok, hogy nem kényszerülök mindent elvállalni, hanem csak azokat a feladatokat, amelyekhez igazán kedvem van.
Rendezőként Szegeden a Szabadtéri Játékoknak voltam nyolc évig az igazgatója, ott lehetőségem volt operákat és musicaleket rendezni. Igazából ott ismerkedtem meg ezekkel a dolgokkal, amik később nagy hasznomra váltak.
Miként látja a klasszikus balettrepertoár jövőjét? Milyen irány felé halad ma a balettművészet?
– A klasszikus balettet egy kicsit, mint mondtam, emberközelibbé kellene hozni. Kicsit logikusabban kéne magát a cselekményt fölépíteni anélkül, hogy a klasszikus balett értékeit elveszítené.
A Coppélia egy remek példa, mert két hatalmas erőssége van: egyik az, hogy mindenkihez szól, tehát nem kell balettbarátnak lennie az embernek, elég, ha csak szereti a színházat. A másik pedig, hogy gyerekek is szeretik, nekik jó benyomásuk lesz a színházról, így valószínűleg színházlátogatók lesznek később is.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy reneszánszra van szükség a klasszikus balettban, megújulásra, ahhoz, hogy lépést tudjon tartani mindazokkal az impulzusokkal, amelyeket a mai gyerekek vagy felnőttek kapnak, akár a televízió révén vagy telefonon. Ennek előbb-utóbb eljön az ideje. Ennek a megújulásnak meg kell történnie, hogy a balett ugyanolyan szinten megmaradjon és élvezhető legyen, mint amilyen az utóbbi évtizedekben volt.
