Tamási Áron örök érvényű gondolatára – Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – Valkay Zoltán építész is utalt előadásában. A pásztoréletről és a pásztorépítményekről mesélt a magyarkanizsai Tisza-parton, de megkerülhetetlenül és a tőle megszokott módon természetesen sokkal komplexebb volt a több mint egy órás, lebilincselő bemutató, mintsem kizárólag az építészetről szólt volna.
Valkay Zoltán, Magyarkanizsán élő és tevékenykedő építész emblematikus alakja a városnak és oszlopos tagja volt a tavaly megszűnt Új Kanizsai Újságnak, ahol hétről hétre közreadta írásait, melyeket az olvasó úgy vehette kézbe, hogy tudta, amellett, hogy a szerzőjük részletesen leírja egy-egy munkáját, vagy éppen a múltra tekint vissza, olyan tudással lehet gyarapodni belőlük, amit máshonnan nem valószínű, hogy megtudnánk, ha csak nem ássuk bele magunkat több tudományágba. Nem csak egyszerű leírások voltak ezek, ahol az építész terveket magyaráz, hanem lélekkel átitatott bölcsesség és tudás köszönt vissza. Így volt ez a szerda esti előadáson is, ahol javarészt a Baráthok kútjánál zajló kalákamunkában résztvevők jelentek meg, ugyanis nekik szerveznek esti előadásokat, az egész napos munka utáni kikapcsolódás és tudásbővítés, a Kanizsával való még alaposabb megismerkedés apropóján, de bárki részt vehetett rajtuk.
A bemutatott képanyagokon pásztorok és építményeik köszöntek vissza, de jajfából készült bot, valamint a naplemente, a Járás is megjelent, így szemléltetve és egészítve ki a mondandót, amelynek élvezetességét az előadó lendületes, közvetlen hangvétele fűszerezte, mindezt úgy, hogy közben tanúbizonyságot adott alapos kutatómunkájáról, a ma emberének címezve azt alázattal és tisztelettel.
– Ez a nagy, hatalmas égbolt agyonnyomja az embert, ez a végtelen nagy szabadság, hisz a síkság ad tengerszerűség-érzést is, egy furcsa rabságot ebben a nagy lapályban, hisz földön vagyunk, a tengeren pedig a tengerész reménykedhet abban, hogy egyszer földet ér, itt viszont paradox módon már meg is érkeztünk. Ebben a létben, ebben a nagy síkságban a horizont határoz meg mindent, de igazából ebben a tájban csak magunkra számíthatunk olyan értelemben, hogy magunkban kell felállítani a vertikálist, a dominánst. Ez a szent tízes titka, a nagy ég alatti lét titka, nem más, mint a botjára támaszkodó juhász, aki hallgatag, látja az egészet egyben, köré rendeződik a világ, hisz körszerű, ezért a centralitás vidéke a síkság. Van egy középpont, amire a pásztorélet eleve rá is mutat, a pásztor nyugodt, magában biztos ember. Ő otthon van! Az áll benn a világ közepében, aki otthon van. A köré rendeződött nagy táj, a síkság a pusztában számára mind ismerősek. Ismeri a járási madarakat, az állatokat, a szelek világát, a nagy csillagos égboltozat által megismerte a legszebbet, amit az Úr nekünk adott, hisz kint él. A pásztor azonosul a tájjal, a mellérendelő életformát folytatja. Tudja, hogy nem több, se kevesebb a körülötte lévőnél. A pásztor az, aki tudja, hogy a kivetített világ mind ő, önmaga és nagyon nyugodt, nem siet sehova. Dobó Tihamér festőművészünk is sokat foglalkozott ezzel, a „sömmi festészetével” annak megfogásával, az abban való változatosság megélésével.
A gamósbotos, subás, cserzett arcú pásztorok nyugodtságáról és a déli pihenőben megélt meditatív állapotáról is szó esett, s hogy környezetében otthonosan mozog. Aki pedig otthon van, nem vágyódik el sehova, mert tudja, hogy ezt az otthonosságot nem tudja máshol megtalálni, ezt az önismeretet, ami a kivetített világban van körülötte.
– A szent tízes arról szól, hogy középütt vagyok én, és körém rendeződik a világ, amivel egy vagyok. A juhász magára veszi a subáját, s szokás is mondani, a suba felvétele olyan érzetet ad, mintha bement volna a templomba, a legnagyobb suba pedig maga az égbolt. A világ emberszerű, az ember pedig világszerű. Az ember észleli a többit, a mást, a tízes az is, hogy én és a más, amit magamévá kell, hogy tegyek. Aki mindezt a heteront autonná tudja tenni, tehát magába szívja, aztán pedig visszaadja, az a boldog ember, az van otthon.
Valkay Zoltán hosszan mesélt a pásztorok, a Járás és Kanizsa meg környéke múltjáról, bemutatva képeken is az ő lakhelyeiket. Valami olyan, megfoghatatlan élmény részesei lehettek azok, akik ott voltak, hogy amellett, hogy egy alapos építész kutatómunkáját láthatták, úgy jöhettek el onnan, hogy közben útravalót is kaptak a lét megéléséhez és biztatást is a további napokra, tanulva az ősök életmódjából.
