Az anyanyelvápolók újabb sikeres bemutatkozása

Május 17-én jelmezbe öltözött anyanyelvápolóktól zsongott a csonoplyai tágas, barátságos színházterem. Már jóval a kezdés előtt beöltöztek, az ő szereplésükre kíváncsi örömmel várakozó, a mályvaszín kárpitozású székeken helyüket kereső szülők, rokonok és szomszédok között nyüzsögtek, miközben hanyag biztonsággal a színpad széléről lábát lelógatva a nyolcadikos Gardil Roland gitárszóval szórakoztatta az érkezőket.

A Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesületének szervezésében a XXIII. Vajdasági Suliszínház Fesztivál bácskai, szokás szerint Csonoplyán megrendezett évzáró bemutatkozására ezúttal is két helység: Nemesmilitics és Csonoplya anyanyelvápolói léptek színre. Az egyre gyérülő tömegességet az óvodások lelkes gárdája igyekezett „szinten tartani”. Méghozzá sikerrel.

A közönség és a bírálóbizottság: Lukács Gabriella, a VMPE elnöknője és Jódal Rózsa írónő ezúttal két ragyogóan megrendezett, áradó jókedvvel és nagy igyekezettel, felkészültséggel előadott jelenetet láthatott. A két helység anyanyelvápolói éves munkájának eredményét.

Miután Kabács Szilvia a VMPE nevében, Krizsán Szilvia tanítónő pedig a vendéglátó szervezők nevében köszöntötte az egybegyűlteket, a nemesmiliticsiek húsztagú csoportja Szabó Márta anyanyelvápoló tanítónő rendezésében A pletykázó asszonyok című népmese-feldogozással, a csonoplyaiak pedig Krizsán Valéria anyanyelvápoló tanítónő rendezésében Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című népszerű művének színpadi változatával vette meg a közönség szívét. A csonoplyaiaknak nehezebb volt a dolguk, mert míg Nemesmiliticsen van magyar nyelvű oktatás, Csonoplyán nincs, és otthon a család is csak elvétve beszéli az egyik szülő vagy valamelyik nagyszülő, dédszülő magyar anyanyelvét. Lelkesedésben, igyekezetben és szorgalomban, sőt tehetségben azonban náluk sincs hiány.

A nemesmiliticsiek jó humorral, természetes, jókedvű játékkal, a népmesék világát, a falusias környezetet híven felidéző öltözékben – kékfestő és babos szoknyában, kötényben, bekecsben, kajla karimájú kalapokban játszották el, hogyan bizonyította be Jóska a barátainak, hogy – hiába is tagadják, valamennyiük felesége ugyancsak pletykás nőszemély. Egy liter borban fogadtak. Egy reggel aztán a főszereplő azt füllenti a feleségének, hogy akár elhiszi, akár nem, az éjszaka folyamán ő bizony váratlanul tojt egy tojást. A megrökönyödött menyecske ugyan megfogadja, hogy ezt a csodát ő hétpecsétes titokként őrzi meg, mégsem állhatja meg, hogy nyomban el ne dicsekedjék szomszédasszonyának a nagy újsággal. Persze megfogadtatja vele, hogy erről aztán egy szót sem. Minden asszony titoktartást fogad, de hamarosan az egész falu ettől a csodától hangos. Másnap a bíró még ki is doboltatja a nagy hírt, amely időközben ugyancsak felduzzadt. Az egy tojásból izgatott sutyorgással továbbadott hírként közben kettő, majd kilenc, végül 99 lett. Persze nincs harag, a barátok jót nevetnek az egészen, hiszen tudni való, hogy: „Juli néni, Kati néni, jár a szájuk, mint a rokka, letye, petye, lepetye”… A vidám, játékos kedvű, jó, természetes mozgású, a szép, ízes beszédre ugyancsak vigyázó, a cselekményt számos meglepő fordulattal, ötlettel, koreográfiai bravúrral gazdagító csoportot végül remek, fergeteges összjátékáért és a cselekményhez szervesen illő jelmezekért jutalmazták meg.

„Amíg kicsi voltam és okos és kedves és szép, mindig tudták, hogy kire hasonlítok.” Gardil Roland, a Kire ütött ez a gyerek? főszereplője gitárkísérettel előadott szólóénekkel vezeti be és fejezi be a jelenetüket, miközben a színpadon balról a hat szülő üldögél, és hol dicsekszik, hol meg vádaskodik, jobbról pedig hat kortárs gyerek mondja a kedves, generációk sora által idézgetett Janikovszky-szöveget. Egy-egy szövegrészhez érve Roland rámutat a Nagymamára, Nagyapára, Emil bácsira, Aranka nénire, az Apukára és az Anyukára, s tőlük várja mindig a választ: „Nagymama azt mondta: Istenem, akárcsak az anyja. Nagyapa azt mondta: az ördögbe is, szakasztott az apja! Emil bácsi azt mondta: a megszólalásig szegény Jolán! Apukám azt mondta: mintha csak magamat látnám! És anyukám azt mondta: azért talán rám is hasonlít egy kicsit!” Persze a kamaszkorral fordulat áll be: „Amióta megnőttem és butaságokat beszélek és elviselhetetlen vagyok, és rossz rám nézni, aki csak meglát, azt mondja...” S a felnőttek meg is mondják neki alaposan a magukét. A sárga, „vigyorgó fejecskével” díszített, fehér mackóruhás kortársak pedig, szintén vihogva, eljátsszák a maguk szerepét: Borinkáét, Déneskéét, Lazarovicsét és a többiekét. A jó szövegválasztású, ötletes, látványos, egy profi rendezőnek is becsületére váló rendezésű, kiválóan, széles jókedvvel eljátszott jelenetet, amelyben Roland valósággal remekelt, a zsűri végül is a rendezésért, a már előző évek megmérettetéseiből is ismert, többször is díjazott Rolandot pedig kiváló alakításáért jutalmazta meg. S úgy döntött, hogy a valószínűleg júniusban megrendezendő Gálára ezt a csoportot, illetve ezt a produkciót küldi tovább. Akkor is, ha a remekül alakító kis anyanyelvápolók olykor bizony megküzdöttek a számukra sokszor ismeretlen magyar szavakkal, mondatfordulatokkal. Becsülettel helytálltak, s társaikat és hozzátartozóikat egy fergeteges, élménydús, látványos és szórakoztató, ugyanakkor tanulságos előadással lepték meg.

A bácskai anyanyelvápolók mindkét csoportja ezúttal is elégedett lehet: az idén is, ha verítékes, egész tanévnyi munkával, sok-sok gyakorlással, próbával birkózva is, de kivágták a rezet!