Call Me by Your Name, 2017. Rendezte: Luca Guadagnino. André Aciman regényéből a forgatókönyvet írta: James Ivory. Fényképezte: Sayombhu Mukdeeprom. Vágó: Walter Fasano. Zene és betétdalok: Sufjan Stevens. A főbb szerepekben: Armie Hammer, Timothée Chalamet, Michael Stuhlbarg, Amina Casar. – Jelölve a legjobb film, a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb főszereplő és a legjobb betétdal kategóriában.
„Ezek az érzések csengenek ki annak a nyárnak valamennyi slágeréből, az összes könyvből, amit Oliver látogatása alatt és után olvastam, és mindenből a forró napok rozmaringillatától a kabócák eszeveszett délutáni ciripeléséig…” – áll André Aciman klasszikussá dagadt regényének tizenötödik röpke oldalán, és ez a néhány sor tökéletes képet fest az Elio nevű kamaszfiú szerelméről, amit egy pimasz amerikai iránt érez ezen a réges-régi nyáron.
Érthetetlen tehát, hogy mi szüksége Luca Guadagnino és James Ivory közös adaptációjának arra, hogy e pár tökéletes ecsetvonást és belső töltettől zubogó édes mélabút két órán át hömpölyögtessék az arcunkba.
Most az egyszer, történet nemigen van (ami természetesen nem olyan nagy probléma egy szerelmes filmnél): Elio (Timothée Chalamet) egy olasz családi házban lakik szüleivel, akik nyaranta tudósokat és kutatókat látnak vendégül. Így keveredik a festői olasz tájra Oliver (Armie Hammer), akivel Elio összeszűri a levet. Mint a kamaszszerelmek, pár hét boldogság után ez is kissé tragikusan, kissé elhagyatottan egy hideg zuhannyal végződik.
A fent említett hosszas hangulatfestés (amely a mozi nagy részét kiteszi) helyenként valóban találó és szép, sokszor azonban csak csupán azt az érzést kelti, hogy a játékidőt próbálják kitölteni az alkotók, míg ugyanez az érzésünk a regénnyel egy pillanatra sincs. Mert, bár valamiféle linearitása van, a regény mégsem egyenes vonalvezetésű irodalmi mű, sokkal inkább egy tudatfolyam lepárlása, egy rendbecibált emlékegyüttes, amely azonban nem vetkőzi le magáról a felidézés prousti jellegét. A film ezzel szemben az egyszerű sztorin felül nem sokat rejt, ráadásul kiirtja az emlékezés apropóját, a pillanatot, amely a sztori főága után vagy húsz évvel játszódik, és amely miatt az egész tudatfolyam (mint utólag kiderül) megered. Hogy ez a pillanat magyarázza meg igazán a címet és a főszereplő emlékezési motivációját, az láthatólag nem sokat érdekelte az alkotókat, akik (a rendező elmondása szerint) sokkal inkább a szerelem tisztaságára próbáltak fókuszálni, kihagyva annak időn átutazó-átívelő jellegét.
Jóval prózaibb lett tehát a film, mint a milyen a regény valaha is lehetett volna, és ez a prózaiság visszavesz abból az eszeveszett kamaszizzadtságból, ami a regény minden lapját átjárja – persze James Ivory Szoba kilátással-forgatókönyve után mást nem is remélhettünk, mint reménytelenül romantikus, ám kissé száraz munkát. Természetesen a forgatókönyv prózaiságát minden áron ki akarják húzni ezen állapotból: ezért szólal meg háromszor is Sufjan Stevens dalnoki munkája (rá még visszatérünk), ezért a precíz és túlexponált, vakító napfényt idéző kameramunka.
Mielőtt félreértenénk egymást: nem a film ellen állok ki, hanem a regény mellett – a Szólíts a neveden ugyanis annyit veszített az adaptáció folyamán struktúrájából és lendületéből, hogy igazából nem is értem, miért lehet ez az év egyik legnépszerűbb mozija. Kellemesen eltöltött szombat este… s ezen alig változtatnak a valóban szépen dolgozó színészek és a gyönyörű táj.
Az egyetlen jelenet, amelyet valóban eltaláltak, az utolsó kép. Egy fiú ül a kandalló előtt, a tűzbe bámul és közben megszólal Sufjan Stevens csodás (régebbi) szerzeménye, a Visons of Gideon. Na, ott azért van némi költészet.
Sajnos a gyerkőc Timothée Chalametnek nem sok esélye van a mezőnyben főszereplőként, de a lobbi még könnyedén kitolhatja James Ivory forgatókönyvadaptáció-díját, a fenn említettek ellenére is. A legjobb film esélyei minimálisak. A legtöbb esélyt a betétdal kategóriájában sejtjük: Sufjan Stevens annyit ad ehhez a filmhez, amennyit csak lehet, a Mystery of Love, ha nem is a mozi legjobb nótája, a megszólalása pillanatában mintha felemelkedne az egész alkotás.
