Tizenhárom éves voltam 1956-ban. Már akkor nagyon szerettem fényképezni. November 2-án engedtek el a városba a szüleim, ugyanis korábban a lövöldözések miatt nem mertek kiengedni. Akkor egy tekercs filmet tudtam elfényképezni, majd utána kidolgoztam a képeket, és az iskolában az osztálytársaimnak adtam belőle – mesélte Haris László budapesti fotóművész, a Magyar Művészeti Akadémia tagja azoknak a képeknek a rövid történetét, amelyekből megnyitották a napokban Belgrádban a Collegium Hungaricumban a Budapest, 1956. november 2. című kiállítást.
Elmondta, gimnazista korában tagja lett egy titkos cserkészcsapatnak, amely aktív életet élt. De miután 1959–60-ban véget értek az ’56-tal kapcsolatos komoly perek, és az államvédelem az olyan kevésbé fontos dolgokkal is elkezdett foglalkozni, mint amilyennek akkor ezek a cserkészcsapatok számítottak, megsemmisítette Haris az összes fényképet és a negatívot, amit a forradalmi események után készített. Évek múltán azonban kiderült, egyik nagyon jó barátja szinte 50 éven keresztül őrizte azt a 15 fényképet, ami ma elénk tárja a hatvan évvel ezelőtti eseményeket.
Haris Lászlóval a kiállításon arról beszélgettünk, milyen szemmel tekint ma ezekre a fotókra.
– Maga a forradalom időszaka egy csodálatos időszak volt. Nyilván nem mindenki számára, de nekünk igen. A fotók kevésbé egyértelműek, mert azért eltelt rengeteg év. Közben valóban megtanultam fényképezni, és most már tudom, hogy vannak ezeknek egyszerű szakmai, technikai hiányosságaik, de van legalább három-négy, különösen a Kisfaludy utca című kép, amelyikre azt tudom mondani, hogy ma sem csinálnám másképpen. Az egyik angol lapban azt írták, hogy ez a gyerek akkor talán csak szeretett volna fényképezni, de azt a fotót már egy fotográfus készítette. Egy képnek nem csak esztétikai értéke van, az igazi nagy dolog a történelmi jelentése és jelentősége.
Mi indította el, hogy 13 évesen az utcákat járva fényképezzen?
– Én akkor már megszállottan fényképeztem jóformán már 7-8 éve. Még nem tudtam írni-olvasni, de fényképezni már igen. Már az első pillanatban természetes volt, hogy fontos dolgok történnek a városban, világos, hogy el kell menni fényképezni, csak éppen a szüleim nem engedtek el, mert féltettek. De november 2-a egy békés, nyugodt nap volt. Vége volt a forradalomnak. Akkor el lehetett menni fényképezni.
A fényképezés azóta is az életét jelenti…
– Igen. Én fotográfus vagyok. A Magyar Művészeti Akadémia film- és fotóművészeti tagozatának tagja. Mindig is reménykedtem benne, hogy fotográfiával fogok foglalkozni. Bár olyan családból származom, ahol az volt a természetes, ha az ember nem hülye, akkor egyetemre megy, és mérnök lesz belőle. Ez nem volt családi terror, számomra is természetes volt, és el is végeztem a Budapesti Műszaki Egyetemet mint gépészmérnök. Tizenkét-három évig dolgoztam gépészmérnökként. Megvolt mind az öt gyerekünk már, őket fel kellett nevelni, így nem mertem vállalni a szabadúszó művészséget. Ezért dolgoztam mérnökként is, és mellette fotográfusként is. Nyolcvanban jött el a lehetőség, akkor el tudtam helyezkedni fotográfusként, és azóta nem dolgozom gépészmérnökként.
Egyre többen nyúlnak vissza a régi technikákhoz. Ez most a divat? Megújuló művészet a fotográfia?
– Ezeknek a képeknek a restaurálása kényszer volt, mert elégtek a negatívok. Ha azok megmaradtak volna, most is készítenék nagyításokat, de sajnos nem lehet. A kérdése kapcsán pedig… Tizenöt-húsz évvel ezelőtt, amikor a fotográfia technikájában megjelent a digitális forradalom, jelentősen felforgatta a világot. Sok öreg fotográfus megfutamodott ezektől, mondván, ez már nem az igazi. Én nem ennek a híve vagyok. Mindig vonzódtam a technikához. Az új technikát pedig rossznak tartani semmiképpen nem lehet. Mindenképpen pozitívum, csak nem mindenhez kell használni, az természetes. Azt is el kell mondani, hogy a digitális forradalom beköszöntével ma a fotográfiának a 95 százaléka – de talán még ennél is több – digitális fényképezéssel történik. Maga ez a tény arra sarkallta a fotográfusok egy részét, hogy elkezdtek visszanyúlni a gyökerekhez, és elkezdtek foglalkozni egy csomó olyan technikával, amit húsz évvel ezelőtt már egyáltalán nem használtak. A lyukkamerától kezdve a különböző nedves eljárásokkal, cianotípiával, sőt a dagerrotípiával is foglalkoznak sokan. Vagyis miután sokan úgy értették az elmúlt éveket, hogy digitális támadás történt a fotográfia ellen, egy csomó olyan fotográfiai eljárás jött divatba és használatba, amit 150 évvel ezelőtt csináltak, és ez nagyon jó.
Ma a fotográfia művészet vagy dokumentálásra használt tevékenység?
– Mindig is úgy volt, hogy ez is, meg az is. Nyilván van egy konkrét használható funkciója, a dokumentálás. De attól függetlenül művészet is, természetesen. Szerintem képzőművészet. Például a képzőművészet kategóriájába tartozik a tusrajz és a bronzszobor is. Szerintem technikailag a bronzszobrászat jobban különbözik a tusrajztól, mint a fotográfia. Attól, hogy ez más technika, ugyanoda tartozik.
Én soha nem voltam riporter. Képzőművészként kezdtem dolgozni. És a fotográfia képzőművészeti területén dolgozom ma is, de fontos technikai és kommunikációs tulajdonsága is van a fotográfiának. Annak idején Lenin azt mondta: az összes művészetek közül a számunkra a legfontosabb a film. Ezt nem azért mondta, mert egy picit is érdekelte volna a művészet. Egyszerűen látta, hogy használható kommunikációs célra. Hát erre a fotográfia is használható.
Az ön számára a fotográfia munka vagy önkifejezés, szórakozás?
– Van benne munka is. Ma Magyarországon nem lehet fotóművészetből megélni. A galériák, műgyűjtők nagyon kezdetleges állapotban vannak. Így ha egy fotográfus meg akar élni, akkor fizetős munkát is kell vállalni, ami egy könyv illusztrációja, vagy egy lapnak dolgozni… Az azért inkább munka. Én ma már mondhatom, vagyok annyira ismert, hogy olyan munkát, amit nem szívesen csinálok, nem vállalok el. De bizony fizetős munkára is szükség van. És meg kell mondanom, hogy az igazi művészi munka sem szórakozás, hanem egy olyan kötelesség, amit ha nem csinálsz meg, nem tudsz tükörbe nézni.
