Ákombákom színház címmel szervezett egyhetes színjátszótábort a bácsgyulafalvi Petőfi Sándor MME a helybeli alsósok számára. Vörös Imelda szabadkai színművésznőt az egyesület elnöke, Égető Éva kereste fel, településükön ugyanis él a felnőtt színjátszás hagyománya, de szeretnék a gyerekeket is bevonni ebbe a tevékenységbe. A táborba tizenegyen jelentkeztek: Csonti Olivér, Fodor Ádám, Fodor Loretta, Kasza Bernadett, Makó Bulcsú, Makó Csanád, Pasality Armand, Pesti Veronika, Török Mirella, Tóth Adél és Zsiga Márk. A csoport egy hét alatt színpadra állította Benedek Elek A szegény ember királysága című meséjét, amit nagy sikerrel be is mutattak a faluban. A tábor munkájáról és létrejöttéről, valamint az előadásról Vörös Imeldával beszélgettünk.
– Tavasszal merült fel a kérdés, miszerint, ha sikerül pályázni, vezetném-e a tábort. Egyebek között azért mertem elvállalni, mert több mint nyolc évig jártam Tiszasasra, Monzák Péter táborába, ahol megtapasztalhattam a munkafolyamatot. Tudom mire kell figyelni egy kezdőcsoportnál. A bácsgyulafalvi Ákombákomot 7-11 éves korúak alkotják, azaz alsósok, akik eddig főleg iskolai rendezvényeken próbálhatták ki magukat. Ezúttal tehát lehetőség nyílt arra, hogy jelentkezzenek mindazok, akiket érdekel a színjátszás. Nagyon megörültem, hogy lányok és fiúk vegyesen jöttek, hiszen általában a lányok bátrabbak e téren. Közben kiderült számomra, hogy a foci erősen jelen van Bácsgyulafalván. Hetente háromszor edzenek, fiúk és lányok egyaránt. A kompromisszum mellett döntöttünk, amikor például délután edzésük volt, akkor délelőtt tartottunk foglalkozást, így nem kellett választaniuk. A színjátszásban egyébként is jó, ha a gyerek sok mindenben részt vesz, mert annál gazdagabb lesz a színpadi játéka. Ha például kiemelkedő énekben vagy táncban, akkor a színpadon megcsillanthatja a plusz tehetségét is. Erre ügyeltem is, amikor készítettük az előadásunkat.
Hogyan esett a választás Benedek Elek A szegény ember királysága című meséjére?
– Több mesét olvastam fel, ezt a csoporttagok választották. Amikor elkezdtünk rajta dolgozni, először az ő meglátásukra voltam kíváncsi. Utána elkészítettem az előadás írásos verzióját, szétosztottam a szerepeket, majd a vázát építettük. Azt mondtam, egy előadás olyan, mint egy ember: csontváza van, amire rátesszük a többi részét. Ez vizuálisan segítette őket, mert mindig érdeklődtek, hol tartunk most, hogy néz ki az „emberünk”.
Milyen folyamatokon mentetek keresztül az előadás készítése során?
– Először csapatépítő játékokat tartottunk, hogy merjenek egymáshoz érni, egymás szemébe nézni. Utána jöttek a beszédgyakorlatok, majd irány a színpad. Ők is rájöttek, mennyire nehéz úgy beszélni a színpadon, hogy az érthető legyen a közönség számára is. Amíg egyikük beszélt, a többiek lent ültek és figyelmeztették, ha nem hallották rendesen. Megértették, miért fontos ez. Később már az érzések kimutatásán és a mozgáson is dolgoztunk. Sok újdonságot mutattam nekik. Kevés időt tölthettünk együtt, de megörültem, amikor felengedtek és elkezdtek játszani. Ekkor láttam, hogy jó úton haladunk. Amikor kialakult az előadásunk, lemértük hány perces, huszonkettő lett. Ezek után pedig már csak finomítottuk. Zene is jellemezte az előadást, azt választottam, ami épp a tarsolyomban volt, a komolyzenétől Bakos Árpádig. A jelenet hangulatát próbáltam hangsúlyozni a zenével.
Kezdőcsoportról lévén szó, mire ügyeltél a foglalkozás idején?
– Java részük néptáncos, rendelkeznek kellő koncentrációval, mégis meglepett, hogy milyen nagy a befogadóképességük. Nem kaptak szövegkönyvet, a szöveget helyben tanulták meg. Célom volt a színjátszási alapokat lefektetni náluk, hogy amit csak lehet, továbbvigyenek. Megmutatni, mire figyeljenek, megérezzék a csapatszellemet és a csoportjuk, az előadás, a szerepük iránti felelősséget. Mindezt játékokon keresztül is gyakoroltuk. Fontos az állóképesség, a csapaton belüli együttműködés és a fantáziájuk fejlesztése. Megörültem, amikor elkezdték segíteni egymást az előadás készítése során. Ez jó jel. Szigorú vagyok, a precizitás és a pontosság lényegesek számomra. Az előadást annyiszor próbáltuk, hogy kiiktassuk a lámpalázat, ne érezzék bizonytalanul magukat a színpadon. Nem vették rossz néven a szigort, erre azért van szükség, hogy a legjobbak legyenek. Ezt ők maguk mondták. Ha több idő állt volna rendelkezésünkre, az előadást is jobban elmélyíthettük volna, viszont fontosabbnak tartottam az alapokat.
Hogyan zajlott le a bemutató?
– Szerintem a nézők egyszerűbb táborzárót vártak, nem egy kész előadást. Azt hiszem sikerült meglepetést okoznunk. Én is meglepődtem, több mint százan eljöttek megnézni. A csoporttagokon mégsem volt észrevehető az izgulás, élvezték a játékot. Azt mondtam nekik, hogy a taps a mérce. Ha jól megtapsolják őket, jók voltak. Nem maradt el a vastaps.
Egy hétig voltál csak ott, de így is sok időt töltöttetek együtt. Hiányzik a csoport?
– Annyira bennem maradtak, hogy még egy hétig velük álmodtam. Él bennem a helyszín, a közös játékok, az örömök, a sikongások és a szomorú pillanatok is. Becsukom a szemem és látom az arcukat. Ez az egy hét nagyon kitöltött. A legjobbakat kívánom nekik, remélem önállósulnak csoportként és sikerült lelkileg felkészíteni őket azokra a feladatokra, amik még várnak rájuk. Azt is remélem, hogy jó emlékként marad meg bennük ez az előadás és a közös munka.
A jövőben is elvállalnál ilyen jellegű felkérést?
– Nagyon szívesen. Az Ákombákom színházat pedig bátran ajánlom bárkinek, aki színházzal foglalkozik, mert egy nyitott és érdeklődő csoportról van szó.
