Spectre, 2015. Rendezte: Sam Mendes. Ian Flaming karaktere nyomán a forgatókönyvet írta: John Logan, Neal Purvis, Robert Wade és Jez Butterworth. Fényképezte: Hoyte Van Hoytema. Vágó: Lee Smith. Zene: Thomas Newman. Főszerepben: Daniel Craig, Christoph Waltz, Léa Seydoux, Ralph Fiennes, Monica Bellucci, Ben Whishaw, Andrew Scott.
Vannak filmek, amelyeket lehetetlen úgy szemlélni, hogy nem vesszük figyelembe az elődeit. A helyzet különösen bonyolult a Spectre esetében: amellett, hogy a huszonnegyedik James Bond-mozival van dolgunk, és a negyedikkel, amelyet Daniel Craig fémjelez (ennek alapján akár tetralógiáról is beszélhetnénk), a második olyan 007-alkotással nézünk szembe, amelyet Sam Mendes jegyez rendezőként. A rendező ez esetben azért fontos, mert a franchise folyamán ő volt talán az első, aki embert próbált csinálni az ügynökök ügynökéből a Skyfall forgatásának során. És sikerült neki.
E sorok írójának azon véleményét, hogy a Skyfall minden idők legjobb Bond-filmje, a Spectre nem tudta megváltoztatni.
A Skyfall csetlő-botló ügynökét, aki a főgonosz mellett még saját testével is küzd, mintha elfelejtettük volna. Craig ismét a szuperügynököt hozza. Ezúttal magánakcióba indul, és felrobbant egy-két épületet Mexikóban, majd Rómába indul egy temetésre. Őfensége titkos ügynökségét közben felszámolják, egy az egész világot szemmel tartó számítógépes kémhálózatra cserélik le, Bondot pedig üldözőbe veszi a titokzatos szervezet, a Spectre feje, Oberhauser (Christoph Waltz).
Történetből tehát nincs hiány, de mintha épp az őrületes tempóban pörgő sztori volna az, ami kiirt mindent, ami igazán remekké tette a Skyfallt. Az előző Bond-film talán kevésbé volt akciódús, de múltba révedése és az, hogy kiegészült egy érthető emberi faktorral, átélhetőbb, mélyebb filmet eredményezett. A brit drámaíró-fenegyerek, Jez Butterworth szcenarista jelenléte, úgy tűnik, nem tudta ezt überelni.
Ami az elmélyülést helyettesíti, az az elmúlt három rész (Casino Royal, A kvantum csöndje, Skyfall) feldolgozása és újraértelmezése. Tulajdonképpen egy logikai játék. A Spectre egyik kulcsjelenete, amikor Bond a CI6 régi épületének folyosóin egy bomba huzaljait követi, amelyek egyaránt kötődnek Oberhauser kapcsolójához és az épp aktuális Bond-lányhoz. A kábelek mindent behálóznak, lehetetlen kibogozni, mi hová kötődik. Ilyen a Spectre története is: minden mindenüvé csatlakozik, és ember legyen a talpán, aki össze tudja huzalozni, mi köze Javier Bardem helikopterbalesetet szenvedett karakterének egy Skyfallból megmaradt dossziéhoz, a kvantum csöndjéhez, M (Dame Judy Dench) halálához és Christoph Waltz bosszúszomjas technomán őrültjéhez.
Struktúrájában a Skyfall merengős analitikus regényre emlékeztetett. A Spectre sokkal inkább egy opera szerkezetét nyúlja, amit Thomas Newman zenéje húz alá: itt a nyitány Sam Smith dalára és polipokra komponálva, itt a három nagy fölvonásra tagolt látványorgia, van vonatos és autós üldözés, felrobbanó épületek egész sorozata, sivatagi vasútállomás, lepusztult londoni pincék, rendszeresen üvöltő szimfonikus zenével aláfestve.
Hoyte Van Hoytema hozza a formáját, a bevezető jelenetek irdatlanul hosszú snittjei remekművek. A film látványvilága azonban közel sem annyira izgalmas, mint amit a skandináv fényképész egyébként teremteni tud (ezt többek közt az Engedj be hómezőivel, a Suszter, szabó, baka, kém kiürült városképeivel bizonyította már; meg persze a Skyfall elképesztő tokiói jelenetével).
Ha tehát a Skyfall nem volna, e sorok írója elégedetten távozna a moziból: mindenki remekül ellátta a feladatát, a szálak a helyükön, a 007-es ügynök ismét megmentette a világot, két és fél óra üldözés és lövöldözés után ismét nyugodtan alhatunk. Valahogy mégis akad egy kis hiányérzet. Valami plusz, ami 2013-ban még megvolt.
