Oscar a hóban

Csak megköszöni tudom a jó sorsomnak, hogy a tavalyi évet nem hagyta meg nekem szomorú üresjáratként. Már tényleg azt hittem, 2015 úgy fog elmúlni, hogy egyetlen említésre méltó új mozit sem látok. Áldásom a filmforgalmazókra! Decemberben, karácsony tájékán szó szerint megtört a jég a filmvásznon! Előbb egy izlandi alkotásnál ébredt az erőm, suhintottam ököllel három félkörívest, és ugrottam föl ültő helyemből. Aztán meg pár napra rá megnézhettem Alejandro González Inárritunak a vadonatúj, hómezőkön játszódó westernfilmjét.

Stílszerűen, egyelőre jegelném az előbb említett izlandi mű (Viharföld) taglalását, pedig jó értelemben véve attól is kivert a hideg, amit abban láttam. De most ennek a mexikói rendezőnek olyannyira a hatása alá kerültem, hogy a munkája fölülír minden sorrendiségét. Abszolút elsőbbséget élvez. Annál is inkább, mert a korábbi filmjei révén tényként tűnt, hogy magas kéményű, sűrű füstű alkotóval van dolgom. A 21 grammot többször végigkönnyeztem, végighaldokoltam Sean Pennel együtt, és ha a Birdman nem is lett a kedvencem, odaát a filmakadémiának tetszett. Nemhiába: Oscar-díjat ért.

Éppen e vérbő remények miatt, mint a madarász vizsla: fél lábammal a levegőben vártam, mikor pottyan elébem A visszatérő. Kicsit idegenkedtem ugyan, hogy Leonardo DiCaprio lesz a főszereplője, de ez a meleg kutyaszemű szőke herceg nem egyszer bizonyította már, hogy olasz vérrel az ereiben nemcsak pizzafiút tud hitelesen alakítani, hanem vérkomoly drámai szerepekben is képes elhordani magát, ha vödröt adnak neki. Vagyis lehetőséget. Inárritu megtisztelte, s lám – milyen jól tette!

Imádkozom érte, hogy ne legyen ebből a profi aktorból az, ami lejtmenetben sikerült például a megöregedő Robert de Nirónak. Olcsó ripaccsá válnia. Nem véletlenül: DiCaprióban ugyanúgy megvan a nagy előd elhivatottsága, talentuma, vadsága, a kellő lelki mélység a szerepek átéléséhez és hiteles megformálásához. Ha engedi a biznisz által kilúgozni magából ezt a vele született, ösztönös adottságot, mehet majd olcsó komédiákba grimaszkodni, tucatkrimik plakátjára, mint az a jobb napokat látott, mára kiégett anyajegyes csóka: a Taxisofőr, a Szarvasvadász vagy a Misszió hajdani sztárja. De ha DiCaprio ügyel, mindig ilyen lehetőségek fognak sorjázni előtte. Próbára teheti magát a kihívásokban, és általa mi is kiélhetjük filmrajongói gyönyörünket.

Mert A visszatérő – már most, idejekorán előre szólok, megjósolom – olyan egyedi képi világú, lélegzetelállító alkotás, amelyről még sokat fognak beszélni! A legkevesebb, hogy bekerül a kezdő filmes generációk tananyagába, jó példaként fogja emlegetni a mozis szakma. A legtöbb meg az, hogy díjesővel halmozzák el. Akár Oscar-díjjal. Többel is. Megérdemelné.

Nincs rá jobb magyarázat: a filmet nézve végig a tarkónkon a préri jeges lehelete. Nekem arcoskodhat bárki a Saul fia zseniális operatőri megoldásával – ott ezt az egyszeri poént görgetik végig a filmen. Ebből él a produkció. Nem is rosszul. Ám A visszatérőben ugyanezen látószög révén sokkal átfogóbb, lúdbőröztetőbb, ha tetszik: hitelesebb a történetmesélés. A csatajelenetek, a küzdelem az elemekkel, a vadállatokkal. Ráadásul a csontunkra hűl a bőrünk az állandó szürkülettől, a tompa, fénytelen vizuális megjelenítéstől, a forgatáson ugyanis nemhogy szűrőket, de mesterséges megvilágítást sem használtak. Így türemkedik a szemünk elé a XIX. századi vadnyugat északi felének sivár, hóval, zimankóval megnyomorított pokla. A fehér prémvadászok vademberebbek az őslakosoknál, miközben átérezzük, hogy a rongyokba bugyolált alakoknak olyan büdös a szájuk, hogy az indiánok nyilat mérgezhetnének vele. Aki csak a Titanic alapján jegyzi Leonardo Dicapriót, bele se fogjon a film megnézésébe.

A karakterek mindegyike telitalálat. A negatív figura bőrébe bújtatott Tom Hardy valóban megverekszik minden pofonért. Habitusa mintegy levetülése a zord tájéknak, az elembertelenedett világnak. Ezúttal a mellékszereplők is tudják a dolgukat. A szépen megkomponált, percről percre feszülő, dramaturgiailag tökéletesen fölépített alkotás így válik tökéletesen kerek egész történetté. Amolyan zúzmarás passióvá. A múltban, bizarr környezetben játszódó cselekményt csak még izgalmasabbá teszi, hogy a forgatókönyv alapjául megtörtént esemény szolgált. A visszatérő  több síkon értelmezhető. Hamarjában csak hápogni tudunk, mennyi finom utalást találni benne a mai korra. Jóllehet, eredeti nyelven láttam a filmet, nem kell különösebb angoltudás a megértéséhez. Puritánok a dialógusok, lebutított a nyelvezet. Néha sziú, néha póni indián mondatok cserélgetik egymást. A lényeg a szavakon túl amúgy is láttatja magát. A fenyők között süvöltő szél, a jégpáncélperemű patakok csobogása is mesél. Ezáltal a halovány szerelmi szál, a család iránti felelősség, a barátság, a lelkiismeret, a bosszúvágy és az önfeláldozó lemondás: mindez ott kavarog majd a karcosan gomolygó hóförgetegben, a kínnal elfertőződő, rothadó sebek, a tantaluszi gyötrelmek közepette.

Ezt a rideg valóságot viszi nekünk két órán keresztül feszített ívű, parabolikus eposzi minőségekbe a mesteri Inárritu, hogy odafagyva a székhez, leckét kapjunk abból, valójában mik is lennénk. Megjárva a legsötétebb mélységben bennünk rejlő bugyrokat és a gyöngyházfényű magasságokat.