Most második alkalommal tartották meg Budapesten a Nemzeti VERSenyt. Az egész Kárpát-medencét felölelő versmondó verseny két virtuális elődöntője során a zsűri mellett a nézők is szavazhattak, és a több mint kétszáz induló közül 23 versenyző jutott be a Nemzeti Színházban zajló élő döntőbe. A rendhagyó versenyt a Szegeden tanuló Péter Lea nyerte meg, akivel szülővárosában, Óbecsén beszélgettünk.
Hogyan szereztél tudomást a versenyről, és miként jutottál el a döntőig?
– Ennek a versenynek még nincs nagy hagyománya, az idén tartották meg második alkalommal, így véletlenül értesültem róla: szabadidőmben gyakran szoktam verseket hallgatni az interneten, így láttam meg a tavalyi verseny egyik versklipjét – ez a rendhagyó forma keltette fel az érdeklődésemet. A verseny három részből állt, először egy videofelvételt kellett beküldeni a versmondásról, ezt követően egy szabadon választott vershez kellett versklipet készíteni, és csak ezek után lehetett bekerülni a Nemzeti Színházban megtartott döntőbe. Ez a rendezvény az idén az Arany János-emlékév jegyében kétnapos volt, és a szabadon választott vers mellett egy Arany János-művet is elő kellett adni. Az első körben több mint kétszázan indultunk az egész Kárpát-medencéből, és 74-en jutottunk be a második fordulóba. Az is szokatlan volt, hogy minden fordulóban a zsűri mellett a közönség is szavazhatott, így lett meg a 23 döntős. Nem voltak külön kategóriák sem, a legfiatalabb induló ötéves, a döntőben 11 éves volt, a legidősebb pedig egy 94 éves hölgy volt, aki életműdíjat kapott. A legjobb versklipeket is jutalmazták, a csókai Dupak Fanni ebben a kategóriában különdíjas lett.
Milyen élmény volt részt venni a döntőn és milyen érzés volt nyerni?
– Ez egy hosszú és komoly felkészülést igénylő, kilenc hónapon át tartó verseny volt. Amikor a versmondásról készítettem a videofelvételt, még nem hittem abban, hogy eljutok a döntőig, és már annak is nagyon örültem, hogy bejutottam a második fordulóba. A versklip elkészítése nehéz feladatnak bizonyult, és a versklipemről sem éreztem azt, hogy befutó lehetne, mégis jó kritikákat kaptam. A döntőre úgy mentem el, hogy én már a részvétellel is nyertem, hiszen nagyon felkészült és kiváló versmondók álltak ott színpadra – úgy gondoltam, szép élmény és jó tapasztalat lesz, a kritikákból pedig tanulni fogok. Nem is gondoltam arra, hogy a fődíjat én hozhatom el.
Hogyan választasz verset ilyenkor?
– Mindig ügyelek arra, hogy a repertoáromban legyenek kortárs és klasszikus versek is. Az első fordulóra Radnóti Miklós Sem emlék, sem varázslat című versét küldtem be, a második fordulóra pedig Simon Márton Háromnegyed négy című verséhez készítettünk egy klipet a testvéremmel. A döntőben szabadon választott versként Terék Anna Kunigunda útja című versét mondtam el, mert Terék Anna költészete nagyon közel áll hozzám, és ezt a versét régóta elő szerettem volna adni. Ebben a versben olyan érzelmek, gondolatok szerepelnek, amelyekkel teljes mértékben azonosulni tudok, és ez nagyon fontos a versválasztásnál. Az Arany János-művek közül A walesi bárdok című balladát választottam – ez a költemény volt az első találkozásom Arany Jánossal, és nagyon közel áll a szívemhez. Meglepő módon én voltam az egyetlen, aki ezt a művét választotta.
Hogyan lettél versmondó?
– Általános iskolás koromban a tanító nénim hívta fel a figyelmünket egy versmondó versenyre, amire én önként jelentkeztem, és bár kezdetben nem arattam zajos sikereket, nagyon megszerettem a versmondást és a versenyzést. A versmondásom gimnazista koromra érett meg igazán, ekkor jöttek az első elismerések. Amikor Szegedre kerültem az egyetemre, egy évig csak a tanulmányaimra összpontosítottam, de most már ott is rendszeresen versenyzek.
Nem akartál színész lenni?
– Amikor színházba megyek, olykor megfordul a fejemben, hogy jó lenni a színpadon állni, de aztán belátom, hogy annak ellenére, hogy a színházban a művészek sokkal többet meg tudnak mutatni magukból, ez a teljes kitárulkozás az én személyiségemtől távolabb áll. Én a versmondásban abszolút megtaláltam magamat.
Pszichológiát tanulsz, és lélektani verset választottál a verseny döntőjében. Másképp éled át a verseket azóta, hogy egyetemen is tanulsz a lélek titkairól?
– Nagyon érdekes az, hogy én korábban soha nem gondoltam erre – egészen addig, amíg az egyetemi versenyen meg nem kérdezték tőlem azt, hogy találok-e párhuzamot e kettő között. Akkor gondolkodtam el először azon, hogy valószínűleg a versekben megnyilvánuló érzelmek és azok közvetítése valóban összefügghet azzal, hogy pszichológiával szeretnék foglalkozni.
Az a jó versmondó, aki saját személyiségét is meg tudja mutatni a színpadon. Szerinted mitől Péter Leá-s a te versmondásod?
– Akarva, akaratlanul szerintem minden versmondó beleviszi a saját személyiségét, stílusát, habitusát a versmondásába. Én mindig arra törekszem, hogy természetes legyen a versmondásom: hasson úgy, mintha azok a gondolatok, érzések tényleg az enyémek lennének, esetleg éppen akkor jutnak az eszembe a színpadon, és hogy ezeket úgy tudjam közvetíteni, hogy a hallgatókban is meg tudjanak jelenni azok az érzések és gondolatok, amelyeket én át szeretnék adni nekik. Ha a hallgató is átérzi ezt, akkor a versmondásom jól sikerült.
Mire készülsz mostanság?
– Most leginkább a szakdolgozatom foglalkoztat, mert az idén fejezem be az alapképzést. De most kaptam meg a visszajelzést a november végén sorra kerülő egyetemi versmondó versenyről, amelyen már kétszer indultam, és igyekszem majd arra is felkészülni.
Sok értékes ajándékot kaptak a díjazottak a pesti versenyen. Te minek örültél a legjobban?
– A legnagyobb ajándék számomra mégis az volt, hogy Szabó László rendező és kommunikációs médiaszakember, a zsűri egyik tagja felkért arra, hogy december 9-én a Nemzeti Színházban sorra kerülő Arany János-emlékesten a hivatásos színművészek mellett én is színpadra álljak. Azt szeretné általam megmutatni a közönségnek, hogy egy amatőr is tud méltó módon Arany János-verset mondani.
