Miklós az édesanyjával élt, aki a textilgyárban dolgozott három váltásban. A város központjához közel, egyszoba-konyhás bérlakásban éltek. Szülei elváltak. Miklós már tizenhárom éves volt, de csak az ötödik osztályba járt, mert sajnos, a tanulás nem túlságosan érdekelte, ezért osztályt ismételt. Gazdag képzelőereje volt, a kaland- meg a detektívfilmeket szerette nézni. Beleélte magát a főhős szerepébe, ő is hős akart lenni, mint Zorro. Először csak kíváncsiságból követett el betöréses lopást. Napközben elment a Csarnok emeleti részére, ahol játékok is voltak, ott jól szétnézett, és vett is egy olcsó játékot. Éjszaka azután újra elment. Felmászott a teraszra, majd egy tetőablakon át bejutott az árutérbe. Nem kapcsolta be a világítást, csak egy kis zseblámpát használt. Elvette a játékot, amit kinézett magának napközben, majd a már ismert útvonalon visszamászott az utcára, és elment. Nem hagyott maga után semmilyen nyomot, nemhiába szerette a detektívfilmeket. A Csarnokban dolgozók észre sem vették a hiányt.
Arra gondolt, hogy ez így túl egyszerű, bárki meg tudná csinálni. Érdeklődött, melyik osztálytársának mikor lesz a születésnapja. Együtt elmentek nappal a Csarnokba azzal, akinek a legközelebb volt a születésnapja. Kiválasztották az ajándékot, de nem vették meg. Miklós éjszaka visszament, és magával vitte a délelőtt kiválasztott játékot. Az osztálytársa nagyon hálás volt neki.
Ez így ment hónapokon át. Azután Miklós ráunt erre az egyhangúságra is, és újabb ötlete támadt. Barátaival elmentek nappal vásárolni a Csarnokba. Egy valóban közlekedő kisvasutat akartak megszerezni. Úgy beszélték meg, hogy mindenki a zsebébe tesz egy kis vagont vagy vasútrészt, azután vesz valami apróságot, hogy ne menjen ki üres kézzel. A tervük nagyon jól sikerült. Egyik osztálytársuknál összerakták a kisvasutat, és élvezettel játszottak vele. Miklós mindegyiküket megeskette, hogy a világon senkinek sem mondják el azt a titkot.
Az egyik kisfiú azonban mégis elmesélte az édesapjának, ő pedig egy rendőr ismerősének. A rendőrség nyomozója megkérte a Csarnok főnökét, hogy betöréses lopás miatt tegyenek feljelentést, és mellékeljenek egy listát, mi minden hiányzik.
A főnök élt az alkalommal, sokkal több mindent tüntetett fel a listán, mint amit a gyerekek elvittek, mivel ez érdeke volt. A gyermekek még nem voltak büntethető korban, mivel még nem töltötték be a tizennégy évet. Ezért az egész ügyet a rendőrség átadta a szociális védelmi központnak további ügyintézésre. A szociális munkás meg a pszichológus alaposan kivizsgálta az ügyet. Végül megkérdezték Miklóstól:
– Édesapád mit szól ahhoz, amit tettél, vagyis, hogy profi bűnöző lettél? Vajon ő is úgy értékeli, hogy hőstettet hajtottál végre?
– Édesapám rendőr, de a szüleim elváltak, és nem velünk él. Egyáltalán nem törődik velem. Azt akartam, lássa milyen ügyes vagyok, mint Zorro. A rendőrség közvetlen közelében többször is betörtem, de sohasem tudtak rajtakapni. Úgy képzeltem, majd felnéz rám, amiért ilyen ügyes vagyok, és ezentúl szeretni fog.
Persze, semmi sem úgy történt, ahogyan Miklós elképzelte. Még nem érte el a büntethető életkort. Fokozottabb szülői felügyeletre nem utalhatták, mert a szülők éppen azt bizonyították be, hogy nem tudják megfelelően nevelni és ellenőrizni a kamaszt.
Egyértelmű volt, hogy hosszan tartó felügyeletre és odafigyelésre van szüksége. Ezért döntöttek úgy, hogy nevelőotthonba kell elhelyezni huzamosabb időre.
A nevelőotthon távol volt Zentától, ezért esélye sem volt rá, hogy a szülei ott meglátogassák. Ő abban a környezetben a legfiatalabbakhoz tartozott, ezért az idősebbeket ki kellett szolgálnia, bárhogyan gorombáskodtak vele, vagy akkor is, ha kihasználták. Ha a nevelőknek panaszkodni próbált, azt az idősebb gondozottak keményen megtorolták.
Mire nagykorú lett, jól képzett bűnözővé vált. Nemcsak a betörés csínját-bínját sajátította el, hanem azt is megtanulta, hogy senkihez ne ragaszkodjon, ne legyen könyörületes, és érzelmeit titkolja, mert az teszi gyengévé, védtelenné.
Amikor végre Zentára került, már minden tudását felhasználva tervezte és hajtotta végre a betöréseket. Nem sok időt lehetett szabadlábon, most már felnőtt volt, és minden sajnálkozás nélkül börtönbüntetésre ítélték. Ott tovább képezte magát, és igazán profi bűnözővé vált.
Gyermekkori vágyát, hogy szeressék és megbecsüljék, már ő is kinevette, és a meggazdagodás álma hajtotta tovább a bűnözés útján.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
