Azon a szerda délutánon Becsik Orsolya Több élet című kisregényének olvasásába kezdtem. Az optimista hangzásúnak tűnő cím (bár a kötet szövege egyre-másra a halált is kerülgeti) egy napra rá a maga ellentétébe fordult át. 2016. július 14-én, csütörtökön délután meghalt Esterházy Péter. Nincs több élet, ennyi volt. Késő délutántól mint futószalagon (ha a neten van, lenne futószalag) sorjáztak az erről szóló híradások, jelentések. Kiadók, szerkesztők, irodalmi portálok, írók és olvasók azóta is írott és hangos interjúktól életút-ismertető, esszészerű írásokon, szubjektív visszaemlékezéseken át egymondatos-egyszavas fájdalmas felkiáltásokig nekroműfajok sokaságát vonultatják fel. Közben néztem a tévét, két csatorna is beszélgetőműsort sugárzott. Ott ült és beszélt, a tőle ismert lezser testtartásban, és közben nem volt már. A virtualitás olykor megkísérli a lehetetlent: felülírni a valóságot. Valahonnan ismerős számunkra, olvasói számára ez a varázslat: az Esterházy-próza valóság és fikció (élet és irodalom) bonyolult összjátékán alapul.
*
A hetvenes évek közepe (többször leírtam már: fiatalságunk, egyben irodalmi eszmélkedésünk időszaka) a „Péterek nemzedéke” feltűnésének érája volt. Még ott lebegett Ottlik, Mészöly és Mándy köpönyege – és jött E. P., Nádas, Hajnóczy, Lengyel…, közéjük számítva a prózájukat értő és értelmező módon affirmáló Balassa Pétert is.
„Írónak azt nevezzük… hát lényegében, amit prímnek, hogy az egyen és önmagán kívül ne legyen más osztója (lásd még: a mindenséggel mérd magad!) […] Ez a prím váratlanul tényleg jó definíció, vannak pl. az ikerprímek, 11—13, 17—19, Goethe és Schiller, Arany és Petőfi, Stan és Pan” – írja Esterházy a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásának bővített változatában ( A szavak csodálatos életéből, 2003). Esterházy és Nádas – tehetnénk hozzá a sorhoz. Régóta figyelem ezt az életműbeli párhuzamot. Az Egy családregény vége (1977) című Nádas-műét, amely (már címében is) felülírja a műfaj poétikáját, valamint E. P.-nek a hagyományos prózapoétikát dekonstruáló elbeszélésköteteiét (Fancsikó és Pinta, 1976, Pápai vizeken ne kalózkodj, 1977), ide számítva az ötvenes évek fantomműfaját parodizáló Termelési-regényét (1979) is. 1986 is közös, nagy évük: ekkor kerül ki Nádas írói műhelyéből az Emlékiratok könyve, Esterházyéból pedig a több kis fehér könyvből egyetlen nagy fehér könyvvé egybeszerkesztett Bevezetés a szépirodalomba. Majd az új évezred küszöbén Esterházy Harmonia caelestise (2000) a Javított kiadással (2002) és Nádas Párhuzamos történeteinek (2005) három vaskos kötete – az épp kezdődő 21. század magyar irodalmának nagyon fontos megállói. Végül pedig a betegség- és haláltematika párhuzamos megjelenítése kettejüknél. Ez már nem időbeli egybeesés – ennyire azért nem (lehet) szabályos sem élet, sem irodalom, sem ikerprímek –, hanem a téma frivol nem-mindennapiságának szépírói kísérlete: Nádas a Saját halálban megírja a klinikai halál állapotában „szerzett” „tapasztalatait”, Esterházy, legújabb, egészen friss köteteként a Hasnyálmirigynaplót. Mindkettő szembenézés az ismeretlennel, a halál legyőzése érdekében tett (heroikus, de nem heroizáló) írói kísérlet.
*
Esterházy-mondatok keringenek bennünk, körülöttünk, a halála óta sokasodó nyomtatott szövegekben és virtuális szövegfelületeken. Írni kellene olyasvalamit, ami a helyzethez és az íróhoz méltó lehetne (például hogy egy európai rangú magyar író kortársai voltunk, lehettünk), de saját vízjellel ellátott mondatai útját állják mondatainknak. Éles- és tisztánlátását, pontosságát, realitásérzékét bravúrosan meg- (át- és újra-) fogalmazott mondatokban hagyta ránk regényeiben, egyéb prózaműfajaiban, alkalmi szövegeiben, interjúiban – legyen szó bármilyen műfajról, még (eseményszámba menő) spontán megnyilatkozásairól is. Valóban: Nem találunk szavakat. A döbbenetre egyébként sem igen van szavunk, minthogy a döbbenet kifejezője a torokszorító csend, a hallgatás, a némaság. Az elnémulás. Holott – honnan e döbbenet, kérdezhetné sokat idézett (mészölyi) ontológiai derűvel E. P., hiszen beavatott, felkészített bennünket, előre szólt, hogy mi van. Bevezetett bennünket, nemcsak a szépirodalomba, hanem az élet, a test, a betegség misztériumába, a lét titkaiba is. A tavaszi könyvfesztiválra megjelent, A bűnös című, Szűts Miklós akvarelljeihez írott szöveg már erről szólt, a könyvhétre megjelent Hasnyálmirigynapló pedig egészében a test- és betegségpoétika jegyében íródott. Ontológiai vs. onkológiai derűvel, tenné hozzá a szerző. Jelentéstöbblet-gyanús hal- és rákételek mellőzésével, „Hasnyálka”, azaz „Hasnyálmirigy kisasszony” válogatott groteszk-ironikus becézésével, aki/ami időközben nő lett, beleértve nemcsak a szó névszói, hanem igei, vészjósló jelentéslehetőségét is. Végül pedig: test és én kettősségében, kettéválásával.
*
Volt egy rossz előérzetem. Éreztem, hogy az idei könyvheti megnyitón ott kell lennem, meg kell hallgatnom élőben (most ez a szó is kettős jelentést kap) E. P. (ezúttal is bravúros) megnyitószövegét. Ahogyan a saját szövegét olvassa (ez is hozzá tartozott az Esterházy-misztériumhoz) – akár az Egy nő megjelenésekor tartott felolvasásán a pesti városházán, 1995-ben –, Dés László (újabb ikerprím) szaxofonjátékának kíséretében, záró akkordokként Beethoven Örömódájával. Amikor pedig, hazaérvén a Könyvhétről, elkezdtem olvasni a Hasnyálmirigynaplót, elfogott a félelem. Esterházy ugyanis naplójának írása közben, ahogyan írja, ún. „haldoklós könyveket”, naplókat olvasott, többek között Harold Brodkey Die Geschichte meines Todes könyvére és az új kritikai kiadás Kosztolányi betegségéről és haláláról szóló kötetére hivatkozik. (Igen: olvasott és hivatkozik – a hivatkozás ugyanis mint írás, miként a szövegek, a művek, itt maradnak velünk, jelen időben.) Attól féltem, a kezébe kerülnek Lejeune-nek a naplóírásról szóló szövegei, amelyekben Lejeune nemcsak arról ír, hogy naplóíróként „[M]egkönnyebbülni annyi, mint levetni magunkról az érzelmek és a gondolatok terhét azáltal, hogy papírra vetjük őket”, hanem arról is, hogy „míg az önéletírás nehézsége inkább a kezdet, az eredet szédülete, addig a naplóé leginkább a befejezés, a halál szédülete”, s hogy a naplóíró „sohasem ura szövege folytatásának”, hiszen az „igazi naplót mindig úgy írják, hogy nem tudják, mi lesz a vége”, „[S]enki sem tudja, merre visz az útja, hacsak azt nem, hogy a halálhoz”. Nem mintha E. P. nem tudta volna. S nem mintha levetette volna magáról az „érzelmek és gondolatok terhét”. Legfeljebb – ezt is Lejeune írja – „a folytatás gondolata” megóvta „a vég gondolatától”. Ahogyan minket, olvasóit is. Innen a döbbenet.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
