Arany Zsuzsanna budapesti irodalomtörténész, Kosztolányi-kutató Desiré kalandjai című könyvbemutatójára került sor nemrég. A könyvbemutató szervezői a Szabadkai Városi Könyvtár és a Kossa János Magyar Nyelvművelő Egyesület és Olvasóklub volt. A Desiré kalandjaiban keverednek a hiteles életrajzi adatok és a fiktív elemek, ennél fogva élvezetes lehet bárki számára, azoknak is, akik nem igazán jártasak Kosztolányi munkásságában, és annak is, aki szenvedélyesen kutatja az író életét.
A regény főhőse Desiré, azaz Kosztolányi Dezső, akinek életepizódjait, az elbeszélő a Dosztojevszkij Ördögök című művének démoni alakja, Nicolas Sztavrogin eleveníti föl. A regény és Kosztolányi kutatása kapcsán a könyvtárban beszélgettünk Arany Zsuzsannával.
Honnan jött az ötlet, hogy a regény életrajzi adatokat és fiktív elemeket is tartalmazzon?
Arany Zsuzsanna a Szabadkai Városi Könyvtárban (Fotó: Molnár Edvárd)
– Régebben már voltak szépírói próbálkozásaim. A gyerekkoromtól vagy a kamaszkoromtól kezdve. Ugyanakkor Kosztolányi életrajzát írom, lassan már tizenkét éve kutatok és mindig kerestem a megoldást, hogyan lehet kreatívan felhasználni mindazt, amivel találkozok a kutatás során. Egyrészt tehát a kreativitás megélési formájaként. Másrészt viszont sok korabeli visszaemlékezést olvastam, amiket újságírók, írók írtak, kevésbé ismertek is, de nagyon jó stílusban. A századforduló szerintem úgymond túltermelte a zseniket. Megirigyeltem az ilyen anekdotázásokat, és úgy gondoltam, kipróbálom. Ha már van egy tudásanyagom egy korról, megpróbálom összekötni a kreatív vággyal. Végül is így jött az ötlet, de közrejátszott az is, hogy az egyik barátnőmmel jártuk Pestet, és lefotóztuk Kosztolányi ferencvárosi albérleteit. Elkezdtük játékosan, viccesen, szleng stílusban előadni egymásnak, hogy például Kosztolányi itt találkozott a hölgyekkel, vagy ebből a kávézóból szédelgett ki hajnalban. Eszembe jutott a szlengéletrajz ötlete is.
Hogyan jött az, hogy épp Dosztojevszkij figurája, Nicolas Sztavrogin jelenjen meg a regényben?
– Egyetemista koromban találtam magamnak. Akkortájt is novellákat írogattam. Lett egy hősöm, egyes szám első személyben, és egy ilyen típusú figura kezdett beszélni. Még nem volt neki neve, csak a karaktere rajzolódott ki. A doktori dolgozatomat a gonosz filozófiájáról írtam, ehhez kapcsolódóan sok mindent olvastam, és gyakran előjöttek Dosztojevszkij-hősök. Sztavrogin szinte tolakodott előre, mert rá elég gyakran hivatkoztak. A regényt persze jóval előbb olvastam, inkább a filozófiai elemzéseken keresztül ragadott meg ez a Sztavrogin figura. Valahogy így jött, hogy a karakterhez, akiről írtam, később társítottam ezt a nevet.
Kosztolányi-kutatóként mit lát Kosztolányi-kultuszát illetően?
– Azt látom, hogy Szabadkán eléggé elevenen él. Ezt őszintén irigylem. Nem is tudok ilyen példát hirtelen mondani egyik magyarországi városról sem, ahol ennyire intenzív kultusza lenne egy ott született vagy ott alkotó szerzőnek. Talán a Petőfi-kultusz sem ekkora. Itt Kosztolányi és Csáth kultusza folyamatosan és fiatalosan van életben tartva, nemcsak tízévente szedik elő és porolják le a nevüket egy konferencia erejéig. A köztudatban viszont elég sok klisé él, a róla kialakított kép szerint Kosztolányi művésziesen elegáns, kicsit megszeppent, mint egy szegény kisgyermek. Ehhez képest az életrajzát kutatva, egy eléggé komoly, céltudatos, gyakorlati érzékkel is megáldott, agilis ember rajzolódik ki. Szerintem a köztudatban inkább nőiesebb karakterként van jelen. Ugyanakkor ráragadt az elmúlt évtizedekből az is, hogy elvtelen, apolitikus, amikor mégis politizál, ide-oda csapong. Szerintem ez is egy klisé, amit mondjuk a történelmi kontextus megvilágításával árnyaltabbá lehet tenni.
Egyáltalán miért lett vonzó az Ön számára, hogy Kosztolányit kutassa?
– A véletlen hozta. Úgy kerültem az irodalomhoz, hogy a Kosztolányi-kutatás munkalehetőségként merült fel. Szegedy-Maszák Mihály volt a doktori mesterem, és ő irányított errefelé. Annyit gondolkodtam utána, hogy mit és hogyan látott ezzel kapcsolatban, de azt éreztem, tényleg nem kell erőltetnem. Szinte természetesen jött, hogy Kosztolányival foglalkozzak. Nem egy rám erőszakolt feladatnak éltem meg, valóban egy belső motivációvá vált. A szerzők műveivel párhuzamosan a naplóikat, az önéletrajzi írásaikat is olvasom. Ez számomra nagyon fontos. Kosztolányi is a naplói, levelei által került még közelebb hozzám. Először az olvasmányélményei érdekeltek, vajon ő miket olvasott és azokról mi a véleménye. Kiderült, hogy szerette Byront. Mielőtt Kosztolányival foglalkoztam volna, én is nagyon szerettem Byront. Az ízlések, a jellemvonások is közelebb vihetnek egy alkotóhoz. Az is foglalkoztat, sőt kifejezetten szórakoztat, hogy megnézzem azokat a színházi előadásokat, amelyeket ő is megnézett, majd pedig írt róluk. Habár én felújítva és más szereposztásban látom, de utána mégis érdekes összehasonlítanom, hogy ő lélektanilag hogyan elemezte a szereplőket és milyennek látta az előadást. Egy-két éve például a Nóra előadáson voltam.
Ezek szerint egy kutatást nem kell feltétlenül száraz és unalmas feladatnak megélni, tulajdonképpen csak a kreativitás szabhat gátat annak, hogyan állunk hozzá egy témához…
– Így van, de kell hozzá egy ilyen karakter is, mint Kosztolányi, egy sokoldalú és színes alkotó, akinek munkásságába, életébe jócskán el lehet merülni.
