Hódi Sándor 1943. október 31-én született Nagytószegen. Gyermekkori emlékei között úgy él a falu, mint a világ vége. Sokáig arról sem hallott, hogy a falubelieken kívül is vannak magyarok a világon. Később azonban rá kellett döbbennie, hogy amit a világ végének hitt, az tulajdonképpen az egykori Magyarország kellős közepe. Hogy a családi háttér és a gyermekkor világa mennyire befolyásolta az életét? Azt mesélte egyszer, hogy legkorábbi emlékeiben a békák brekegését hallja az éjszaka sötétjében, amit néha elnyomott a Kistószeg felől hangzó Kádi-féle malom monoton dübörgése. Ezzel kezdtük a beszélgetést.
– A békák kuruttyolása az alvók lélegzésére, időnkénti felhorkantására emlékeztetett, a malom dübörgése meg olyan volt, mint az ütemes szívverés. Megnyugtatott. Amióta elkerültem a faluból, úgy érzem, hogy süket csend vesz körül, illetve más zajok, a város lüktetése, a szomszédból áthangzó zene, rettenetesen idegesít. Gyerekkoromban közelebb éltem a természethez, mondanám, hogy együtt éltem vele. Benne éltem.
Nagycsaládban nőttem föl iparos-agrár közegben. Apánk szobafestő-mázoló volt, ezenkívül négy-öt holdat műveltünk, volt még némi háztáji. Három nemzedék élt együtt, nagy rokonsággal rendelkeztünk, sokan megfordultak nálunk, nyitva volt az ajtó mindenki előtt. A ház, amelyben laktunk, csárda volt valamikor. Mesélték, hogy hajdan a betyárok is megfordultak benne.
Négyen voltunk testvérek, én voltam sorban a második. Sokat segítettünk a szülőknek. Megtanultunk dolgozni. Ez adott szárnyakat a későbbi tanuláshoz, munkabíráshoz. Nem válogatok ma sem, ha munkáról van szó, de igazán akkor érzem jól magam, és ez gyerekkorom óta így van, ha olvasok és írok valamit.
A hetven év távlatából a számvetés szinte magától értetődik.
– Az ember, folyton úton van. Néha visszatekint, de leginkább tervez, találgat, képzelődik; szeretne a jövőbe látni. A jövő kifürkészése azonban pszichológiai szempontból okkult dolognak számít, józan paraszti ésszel nézve is. Kérdés ugyanis, hogy előremutató-e azt fürkészni, ami még nincs, amíg nem sikerül magunkban tisztáznunk – lezárni, a helyére tenni –, azt sem, ami mögöttünk van, amit átéltük, a jelen viszonyok tisztázatlanságáról nem is beszélve. Jó lenne ismerni az utat, amelyen ide érkeztünk. Tisztán látni, hogy mi történik velünk és bennünk? Hányadán állnak a dolgok körülöttünk? Merre halad a szekér, amelyen ülünk?
És merre halad az a bizonyos szekér velünk?
– Ugorjunk vissza húsz-huszonöt évet. A rádió, tévé egyfolytában azt harsogta, hogy végre itt a várva várt szabadság, a független választásokkal beköszöntött a demokrácia, még egy kis áldozatvállalás, megszorítások, és tejben-vajban fürdik majd mindenki. Aztán a privatizációnak nevezett szabad rablás, a téves beruházások, az ellenőrizetlen tőkekiáramlás, az államilag eltűrt, néha támogatott banki csalások nyomán rá kellett jönnünk, hogy valami nincs rendben. Európa, miközben jóléttel hitegetett bennünket, rátette a kezét minden vagyonunkra. A multik a saját nevükre írattak az energiaszektort, bezáratták gyárainkat, bányáinkat, leépítették az iparunkat, tönkrevágták a mezőgazdaságunkat, rátették kezüket az egész bankszektorra. Mi meg eközben derűlátóan hallgattuk az üres szólamokat, az unalomig hajtogatott felzárkóztatásról, holott Európa itt csupán piacot vett és rabszolgákat. És megy a szekér tovább. Nem berzenkedünk, nem lázadozunk, csak ülünk és várunk, hogy hátha majd a végén jóra fordulnak a dolgok, és úri kényelemben, otthon érezzük magunkat Európában.
Ma minden az üzleti érdekeknek, a pénznek van alárendelve…
– Ez igaz, látnunk kell azonban, hogy pszichológia nélkül az üzlet nem megy. Az emberek befolyásolása, megtévesztése művészi tökélyt ért el. A korszellemnek megfelelően megy a hazudozás és a mellébeszélés. „Ha nem megy az áru, megcseréljük a címkét”. A „felzárkóztatás” során elsősorban azt kellett volna megtanulnunk, hogy a szavak, politikai irányzatok elnevezése nem ad pontos tájékoztatást a valódi tartalomról, helyzetről, irányról. Emiatt szemmel láthatóan félreértjük felebarátaink valós szándékát, és nehezen értetjük meg magunkat a világgal. Miközben a magyar kormány nemzetközi színtéren heroikus küzdelmet folytat a félreértések tisztázásáért, a mi magyar közbeszédünk is tele van mellébeszéléssel, álságos csúsztatásokkal.
Korábban több ízben beszélgettünk arról, hogy milyen a vajdasági magyarok lelki alkata. Most úgy teszem fel a kérdést, hogy milyen ma a vajdasági magyarok lelki állapota?
– Csüggedtek, fásultak az emberek. A korábbi évek lelkesedése, az emberek cselekvő akarata mintha teljesen elpárolgott volna. Nincsenek közösségi, nemzeti célok, mindenki maga próbál boldogulni. Ez a lelkiállapot összefügg egyik nemzeti sajátosságunkkal. Nevezetesen: nem tudatosult bennünk kellőképpen az összefogás, a közös fellépés szükségessége. A közös érdek felismerésének hiányában a magyarság jószerével semmit sem tett a saját sorsa érdekében. Sokan azt hiszik, csak akkor viszik valamire, ha nekivágnak a nagyvilágnak, pedig a szétszóródásból még semmi jó nem született. A nemzet megmaradása szempontjából egy ötszáz fős falu többet nyom a latban, mint egymillió kivándorolt.
A hit, illetve a hitetlenség szerepet játszik-e egy közösség lelki tartásában, mondjuk például a közösségi kohézió vonatkozásában?
– Közismert, hogy a hívő ember könnyebben túlteszi magát az élet nehézségein, hajlamosabb szolidaritást vállalni másokkal. Az ide vonatkozó felmérések arról tanúskodnak, hogy a hívő emberek körében alacsonyabb a szorongásban, lelki zavarokban, konverziós tünetekben szenvedők száma.
Ma nincs akadálya, mégis jobbára tessék-lássék alapon járnak templomba az emberek. A szekták virágkorát éljük, de ez a lelki pótlék csak képzelgés, neurotikus öncsalás az igaz hithez képet. Kierkegaard szavai jutnak eszembe, aki azt mondta, hogy ő hívő emberrel még életében nem találkozott. Ugyanis a hívő csodákra képes. Jézus is azt mondta, ha annyi hitetek lenne, mint a mustármag, csodákra lennétek képesek. Ez az a hit, amely segít nemcsak a földi nehézségek elviselésében, de a világ megváltoztatásában is.
Több mint félszáz munka jegyzi a nevét, ezen belül harminc önálló könyvvel rendelkezik, hadd tegyem fel Vörösmarty kérdését: Ment-e a könyvek által a világ elébb?
– A Gondolatok a könyvtárban ma talán aktuálisabb, mint annak idején. Ma is nemzeti létünk van veszélyben, különösen kisebbségi helyzetben. Napjainkban az Unió, miközben a régiók Európájáról beszél, anyagi támogatásával a homogén nemzetállam megteremtését szolgálja.
„Hány fényes lélek tépte magát” Vörösmarty korában, hogy „Irányt adjon s erőt, vigasztalást”. Ma sokkal nagyobb szükség mutatkozik „az elszánt lelkek fáradalmára”, hiszen az Unió kohéziós politikájával kell szembeszállnunk, amely nem kíván különbséget tenni az európai régiók között, amelyeket jelentős nyelvi, kulturális, nemzeti sajátosságok különböztetnek meg a homogén, egynyelvű régióktól. Nem elég elmarasztalni a „galád világot”, a nagyhatalmak „vakságára”, közönyére hivatkozni, nekünk kell önnön érdekünkben felemelni szavunkat. Azt gondolom, hogy ebben a vonatkozásban „az elszánt lelkek fáradalma,” nem lehet hiábavaló. „Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit / Agyunk az ihlett órákban teremt.” A könyvek efféle tanúságtételek. Vörösmarty ihletett sorait megszívelve azt vallom, hogy nem szabad elhenyélnünk „az isten napját” és a „nemzet életét”, annak ellenére sem, ha ez a küzdelem sokszor reménytelennek látszik. Ez a hitvallásom.
