Mostanában egyre több mesét, mondát, gyerekekhez szóló történetet ír. Ahogy öregszik az ember, mindjobban megérti a gyermeki lelket?
– A mesék, mondák és történetek mind a Tisza-világ termékei. Egy-egy elemet zentai vagy Zenta környéki népmesékből, népmondákból vettem, s arra építem a szövegemet. A történeteimnek pedig az általam megélt események a forrásai. Ebben a könyvemben, amelynek furcsa címe van: Különös kalantén, egyrészt azt mesélem el, hogyan teríti két vállra unokám azt a fránya pergőhangot, amely oly sok bút és bánatot okoz az apróságoknak. A kalantén nem valami varázsszó: vesztegzárat jelent, hiszen két esztendeje bárányhimlő karanténba kényszerült Petike. A karantén napjait jegyzi a kötet, azok a mesék, mondák és történetek vannak benne, amelyeket akkor, az alatt a két hét alatt, amit együtt töltöttünk, mi ketten együttesen teremtettünk. Néhány vers is ott van, azok is javarészt akkor születtek, Petike tanúja volt öregapja alkotótechnikájának. Együtt próbálgattuk a ritmust, a rímek csengését. Tetszett neki ez a játék nagyon. Ekkor is ügyeltem arra, hogy ahova csak lehetett, beépítsek néprajzi elemeket, hiszen épp az a célom, hogy olvasóimnak egy különös világot is megmutassak. Pejin Attila, a zentai múzeumigazgató, egykori kedves diákom ígérgette tavaly, hogy szövegeim kapcsán komoly néprajzi tanulmányt tervez, mert okot adtam ilyesmire. Talán meg is teszi. Talán más néprajzosok is fölfedeznek egyet-mást munkáimban, és más délvidéki alkotók szövegeiben is. Eddig az irodalom területét bizony elkerülték, pedig komoly néprajzi tudósaink vannak! A karantén lakatja szilveszter napján pattant ki, s én egy számomra nagyon kedves emlékiskolai szilveszteri történettel zárom a könyvet. Elsőéves tanárként esett meg velem a csoda, igazi Télapó voltam. Nyár elején volt egy negyvenéves találkozóm az 1973-ban végzett nyolcadik bével, én voltam utolsó évükben az osztályfőnök, nekik már a vacsoraasztal mellett elárultam, mi lesz a kötet befejezése. Akkor ők ötödikesek voltak, és elevenen emlékeztek az eseményre. Petikémnek is tetszett, különösen a lóvonatos szánkó, meg az, hogy akkor még apa sem volt a világon! Kerekre is nyílt a szeme, mert az aztán nagyon rég lehetett, talán igaz sem volt.
Hogy konkrétan is válaszoljak a kérdésre, igen, korosodással kedvet kap az ember a történetmondáshoz. Főképpen, ha unoka a hallgató. Ez aztán az igazi motiváció!
November 9-én este 10 órakor lesz az ősbemutatója az Újvidéki Rádióban Gyertyafénynél című hangjátékának. Történelmi drámát írt, vagy történelmi korba helyezett emberi kapcsolatok drámáját?
– Különös világa van a Gyertyafénynél című novellámnak és a belőle készült rádiódrámának. Nem történelmi időkbe hívom olvasómat, hallgatómat, hanem abba a keserves időszakba, amikor az ország szétesésével olyan helyzetbe jutott Szerbia lakossága is, meg a délvidéki magyarság is, hogy különleges engedélyek megszerzése után léphettük át az országhatárt. A vízum-világ egyik Márton-napi története ez a keserédes esemény. Istók Jóskánál kóstolgattuk a bátkai óbort és készültünk a másnapi újborkóstolóra. Meg a libára! Ha valami csoda történik, liba is lesz! Lett is, mert másnap vendégünk volt Gondi Tibi is, a híres-neves zentai Liba prímás fia, a Kis Liba. Ezzel teljes lett a Szent Márton-napunk! És gyertyafény mellett, ilyen áhított pillanatban, amelyben akkor lubickoltunk Istók Jóska borpincéjében – amelyet ő rezidenciának nevez, mert ő a kedves Bátka Zentára rendelt rendkívüli és meghatalmazott nagykövete – jött el a történet ideje. Ott mesélte el cimboránk a sógora furcsa esetét, amely családja számára 1943-ban kezdődött és még ma is tart, noha az akkori szereplők nagy része már örökre eltávozott. Örültem tavaly, amikor az Újvidéki Rádió drámapályázatán díjazott lett a munkám, s most még jobban örülök, hogy elérkezett a bemutatója is.
Kicsoda Istók Jóska?
– Egyalombéli cimborám, együtt koptattuk az Árvay iskola padját, a gimnáziumi székeket. Sok osztálytársam, diákom, kollégám, ismerősöm van Zentán, de Jóska az egyetlen, aki a lelkemnek a fele. Van ilyen társa minden igaz embernek, csak nem lakik mind az áldott Tópart utcán, nem hallja mindenki napjában többször is, lelkében is, a Ferenc-templom harangját, nem nagykövet és nincs rezidenciának nevezett borpincéje, történeteiből meg nem írnak novellákat, rádiódrámákat.
