A korral fogynak életünk tanúi, és velük együtt vész el a bizonyosság múltunkkal kapcsolatban. Fakuló emlékeink maradnak az egyetlen kapocs mögöttünk hagyott napjainkkal, a személyes emlékek működése pedig köztudottan csalóka: a szív memóriája a szépeket felmagasztalja, jelentőségüket felnagyítja, a kevésbé rokonszenveseket viszont háttérbe szorítja, elfeledteti velünk. Mi történik azonban akkor, amikor kopottas emlékeinket megcáfoló bizonyíték révén kénytelenek vagyunk szembesülni múltbéli énünkkel? A feltett kérdésre keresi a választ Julian Barnes az életút számonkérhetőségéről szóló, Felfelé folyik, hátrafelé lejt (The Sense of an Ending) című regénye, amely 2011-ben elnyerte a rangos Man Booker-díjat.
A regény első személyű elbeszélője, Tony Webster mindig óvatosan élt. Igyekezett a legkisebb megrázkódtatás nélkül elvégezni a nagybetűs élet által elé állított „kötelezettségeket”: egyetem, munka, házasság, gyerekvállalás, majd jött a válás, amit szintén különösebb érzelmi megrendülés nélkül viselt, végül pedig a nyugdíjaztatás. Magányos egyhangúságban múló napjait egy váratlan ügyvédi levél kavarja föl. Kiderül, hogy örökölt. Ifjúkori barátnőjének, Veronicának az édesanyja rá hagyta Adrian Finn, a negyven évvel ezelőtt öngyilkosságot elkövetett fiatalkori barát naplóját. Az idős férfi emlékezetében felelevenednek a diákévek, kamaszkori lázadások, barátságok, szerelmek, de mivel a rendelkezésére álló mozaikkockákból képtelen rekonstruálni a múltat, többek között azt, hogy hogyan került volt barátnője édesanyjához mindig is különcnek tartott barátja naplója, nem marad számára más hátra, mint felkeresni a rejtélyek kulcsfigurájának számító első szerelmét: Veronicát. A személyes találkozás új megvilágításba helyezi a férfi előtt a múltbéli eseményeket, különösen saját felelősségét barátja tragikus halálában.
A regény rövidebb első részében a nyugdíjas férfi diákéveit eleveníti fel. Megismerjük a fiatal Tonyt és két barátját. A kis társasághoz hamarosan a frissen érkezett Adrian is csatlakozik, aki valamennyiüknél műveltebb és okosabb. A középiskola után többnyire levélben tartják a kapcsolatot, olykor azonban találkoznak is, egy ilyen alkalommal Tony bemutatja barátainak Veronicát. Külön hangsúlyt kap a műben egy Veronicáéknál töltött kínos hétvége, amelyre Tony nyugdíjasként sem szívesen emlékezik vissza. Veronica és Tony nem sokkal később szakítanak, és hamarosan Tony arról értesül, hogy Veronica Adriannal jár. Emlékei szerint nemigen foglalkoztatja a dolog, sokkal inkább rázza meg az értesítés iskoláskori barátja öngyilkosságáról. A regény második részében az ügyvédi levél következtében a nyugdíjas Tony megpróbál utánajárni múltja homályba borult epizódjának, aminek során kénytelen ismételten megvívni a harcot egykori szerelmével, emlékeivel és lelkiismeretével.
Julian Barnes főhőse magával sodró, melankolikus hangot üt meg. A mű szomorkás hangulata azonban nem az elmúlt idők iránti nosztalgiától ered, sokkal inkább az ember tehetetlenségéből, hogy az adott pillanatban kellőképpen értékelje a körülötte zajló történéseket és saját szerepét bennük. A felismerést fokozza, hogy erre sohasem lesz képes, bármennyire is merüljön el az idő, az emlékezet és a lét kérdéseiben. A szerző művében párhuzamba helyezi a történelemírást és az egyéni emlékezetet, a személyes történet (a story) és a történelem (a history) végül egymásba folyik. Tony Webster életútja igazolja Adrian Finn egykori válaszát arra a kérdésre, hogy mi is a történelem: „A történelem az a bizonyosság, ami az emlékezet elhalványulásának és a dokumentáció pontatlanságainak találkozásából jön létre.” De mielőtt elfogadnánk a tudálékos ifjonc eszmefuttatását, nem árt megszívlelni a tanár figyelmeztetését is a diákságnak, miszerint „a történelem nemcsak a győztesek hazugsága, hanem a vesztesek önámítása is” egyben.
