Karcsi bácsi a fehér abrosszal letakart asztal közepére helyezte a gőzölgő levessel teli tálat, és végignézett a terítéken. Öt tányér, öt kanál, öt villa, öt kés, a lábasban krumplipüré, a kistálban káposztasaláta, a kosárban kenyérszeletek, mellette sótartó, a tálcán baromfipecsenye. Minden a helyén, nyugtázta magában, s elégedetten összedörzsölte tenyereit, amikor betoppant az ebédlőbe Bözsi néni. Az asztal fölé hajolt, megigazította vastagüvegű szemüvegét, és szemügyre vette a terítéket.
– Szépen megmondtam, hogy a Vargáéktól kapott étkészletet készítsd el!
– Azt készítettem!
– Azt a fenét!
– Dehogynem! Nézd meg jobban, zöld díszítések vannak a tányérok szélén.
– Éppen erről van szó! Vargáék kék díszítésű ételkészletet ajándékoztak.
– Nem mindegy, miből eszünk?!
– Neked tudom, hogy mindegy!
– Ezek is szép tányérok…
– Semmit sem lehet rád bízni!
– Ugyan már, beszélsz összevissza!
– Ne is haragudjál, de gyámoltalan öregember lettél.
– Még ma sem tudod abbahagyni?!
– Igazam van.
– Neked mindig igazad van…
*
Második osztályba jártak, amikor Karcsika azt javasolta Erzsikének, hogy másszanak föl a kertjükben terebélyesedő barackfára. A fatörzshöz dőltek, s egy-egy vastagabb faágon üldögélve, majszolták az ízletes sárgabarackot, lábukat lóbázták. Fél órája voltak a magasban, egyszer csak a kislány egészen a szemüvegéhez emelte az épp leszakított gyümölcsöt, megvizsgálta, majd a kisfiú elé nyújtva, felkiáltott:
– Hernyó!
– Az csak egy kukac, dobd le a fűbe a barackot, majd adok helyette másikat – mondta Karcsika.
– Nem! Ez hernyó – erősködött Erzsike.
– Nézd meg jobban!
– Megnéztem! Ez hernyó!
– Te tényleg vaksi egér vagy, ahogy beszélik, és…
Karcsika nem tudta befejezni mondandóját, mert Erzsike dühében úgy meglökte, hogy a szúrós ágak között lezuhant a fáról. Eltörött a forgója, és egész életére bicegős maradt.
A baleset örökre összeláncolta őket.
Tizennyolc évesek voltak, amikor dédanyjuk, Parigrósz Kati néni magához hívatta két unokáját, Karcsi és Erzsi édesanyját, és különösebb kertelés nélkül felvetette nekik a frigy lehetőségét. Az asszonyok megbotránkozva kapkodták a levegőt, még hogy összeboronálni őket, ugyan már, nagymama, mondták, de hiszen második unokatestvérek, mit szól majd a falu, téged nem zavarna, ha két dédunokád egymással kötne házasságot?! Kati néni unottan legyintve annyit mondott, hogy őt sokkal inkább zavarná, ha dédunokái magnak maradnak, mert az az igazi szégyen.
– Tudjuk jól, hogy minden anyának a saját gyereke a legszebb és legokosabb teremtés a világon, de tegyétek kezetek a szívetekre, és nézzetek végig rajtuk. Erzsi még szemüveggel sem lát el az orráig, mellesleg a dupla szódásüveg annyira elcsúfítja az arcát, hogy rossz ránézni, szeszélyeit pedig kétlem, hogy bárki képes lenne könnyen elviselni. Ami Karcsit illeti, be kell látni, hogy azzal a rengeteg kiütéssel az arcán nem egy leányálom, de ez csak a kisebb baj, sokkal nagyobb gond, hogy teljesen önállótlan, könnyebb lökni, mint küldeni, ami véletlenül sem azért van, mert sánta…
Így beszélt Kati néni a pityergő édesanyáknak, akik semmit sem tudtak hozzáfűzni az elhangzottakhoz.
*
A szóváltást az udvarból érkező kutyaugatás szakította meg.
– Megérkeztek! – mondta izgatottan Bözsi néni, gyorsan levetette kötényét, bedobta a fürdőszobába, és a szobatükör előtt megigazította frissen bodorított haját. – Menj ki elébük!
– Minek? Ismerik a járást.
– Veled… – sóhajtott az asszony, és csapott egyet.
Az ajtóban János, Miklós és Erika jelentek meg.
– Isten éltesse az új párt!
A gyerekek egy üveg bort, egy csokor virágot és egy doboz desszertet nyújtottak át szüleiknek.
– Drágaságaim, nem kellett volna kiköltekeznetek – hálálkodott Bözsi néni, s közben egy váza vízbe helyezte a virágcsokrot.
A család körbeülte az asztalt, Karcsi bácsi mindenkinek öntött egy stampedli saját főzésű barackpálinkát, és mindannyian a magasba emelték pohárkájukat.
– Egészségünkre!
Az apa mert a levesből elsőnek, majd utána sorban a többiek. Halkan szürcsölve a zamatos tyúkhúslevest, Erika felpillantott szüleire, s mosolyogva felszólította őket:
– Meséljetek már, milyen volt az elmúlt ötven esztendő!
*
A közösen leélt fél évszázad felől érdeklődött néhány nappal korábban a helyi rádió újságírója is. Miután minden szükséges adatot feljegyzett noteszába, belekortyolt a gőzölgő kávéba, és a viaszosvászon terítőn az idős házaspár elé tolta kis elektronikus szerkentyűjét.
Bözsi néni és Karcsi bácsi sokáig némán néztek maguk elé. Emlékezetükben pillanatok alatt összefolytak az elmúlt öt évtized eseményei, de nem nagyon volt mit mondani. Minden nap az előző napon megkezdett küzdelem folytatásával telt. Ötven év után érdemi kérdésként csupán az merülhetett fel, vajon történhetett volna-e másképp, s ha igen, tévedtünk-e vagy sem, viszonyítási alap híján azonban erre a kérdésre nem volt válasz.
Amikor az édesanyák előálltak a házassági ötlettel, mindketten fellázadtak, szó sem lehet róla, mindenki tudja, hogy unokatestvérek vagyunk, hüledeztek, hogyan is juthatott ilyesmi az öregek eszébe, értettek egyet, miután kettesben maradtak, de ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább megbarátkoztak a gondolattal, sőt, egyre inkább úgy tekintettek rá, mint egy kifejezetten ésszerű javaslatra, ami idővel gyengéd érzelmeket ébresztett bennük egymás iránt. Néhány hónappal később, egy romantikus esti séta során a hóesésben, Karcsi óvatosan levette Erzsi arcáról a szemüveget, és egy ügyetlen csókot nyomott a lány szájára. Fagyott, testüket mégis különös melegség öntötte el. Húszévesek sem voltak, amikor Szratykó plébános színe előtt kimondták egymásnak a boldogító igent. Azt mesélték, hogy Parigrósz Kati néni a templomból kifele jövet két kézzel szórta a színes bonbonokat. Egy hétre rá nem ébredt fel álmából.
Édesapja befolyásos ismerőse révén Karcsi műhelyraktárosként még a menyegző előtt munkát kapott a városi kukorica-feldolgozó üzemben. Testi fogyatékosságához megfelelő beosztása az igényelt szerszám vagy különféle fogyóeszközök kiadásából és bejegyzéséből állt. Nem volt nagyon jövedelmező állás, de a túléléshez elegendőnek bizonyult. Miután a következő évben megszületett első gyermekük, János, az ifjú pár jogosultságot szerzett a családi pótlékra. A háztartásba így befolyt összeg egy évvel később tovább emelkedett második gyermekük, Miklós világra jövetelével. Azt követően, hogy mindkét fiú elindult iskolába, férje mellett Erzsi takarítónőként munkába szegődött. Erika megszületéséig, néhány évig egyhuzamban dolgozott, a szülési szabadság lejárta után egyszer még visszatért munkahelyére, de kislánya egészségi állapota miatt egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre ment betegszabadságra, végül időnap előtt nyugdíjaztatta magát. A negyvenet sem töltötte be még ekkor. Rokkantságára hivatkozva nem sokkal később Karcsi bácsi is nyugállományba vonult.
– Annyi biztos: úgy elröpült, hogy észre sem vettük – csapta össze tenyerét Bözsi néni, mint aki álomból ébredt volna föl, és elmosolyodott. – Ebbe a kis masinába beszéljek? – mutatott a diktafonra.
Az újságíró bólintott, Bözsi néni pedig mesélni kezdett.
*
– Szép volt – mondta halkan Karcsi bácsi a csirkenyakat szopogatva.
Erika felkapta a fejét, és anyjára nézett, de ő semmit sem fűzött hozzá férje megjegyzéséhez.
János letette a kanalat, kissé feltűrte foszladozó ingének ujját, zsebéből egy zacskó vágott dohányt kotorászott elő, és cigarettacsavarásba kezdett. Miután elkészült vele, hosszában végignyálazta a bagót.
– Zavar valakit?
A kopaszodó Miklóst leszámítva mindenki megrázta a fejét. A fiatalember még mindig a levest kanalazta. Pufók arca minden kanál étel után elkerekedett, mint egy labda.
János gyufát sercintett és rágyújtott. A felszálló füstben kissé összehúzta sötét szemöldökét. Kiugró arccsontozatán apró ráncokban lógott petyhüdt bőre.
Karcsi bácsi felkelt és az almáriumról elővette a pálinkásüveget.
– Kér valaki még egy kupicával?
János bólintott, Miklós pedig megrázta a fejét. Két fiú, két világ, mondogatta mindig Karcsi bácsi, ha fiaira terelődött a szó. Öntött idősebbik fiának és magának egy-egy stampedli pálinkát, és a magasba emelte pohárkáját.
– Isten éltessen, édesapám!
– Téged is, fiam!
*
Az idős ember éppen fát hasogatott a fészerben, amikor hallózásra és kapudörömbölésre lett figyelmes. Ki lehet az ebben a farkasordító hidegben, fordult meg a fejében. Letette a baltát és kicsoszogott a kapuba. Lajos volt, a falu titkára.
– Adjon isten, Karcsi bácsi!
– Adjon isten, Lajoskám! Hát te mi járatban ilyen korán?
– Karcsi bátyám, a Jánosról van szó…
– Mit balhézott már megint az a szerencsétlen?
– Nem csinált semmit, ott áll a községházánál elhelyezett szemeteskukában. Ki tudja, lehet, hogy az egész éjszakát ott töltötte. Most reggel láttam meg, de hiába beszélek hozzá, meg se akar hallani. Jó lenne hazavinni…
– Mindjárt jövök, csak kabátot húzok.
– Megvárom.
Nem először történt, hogy János miatt riasztották Karcsi bácsit. Néhány hónappal korábban éjnek évadján a szélső utcából hívták föl, hogy vigye haza a fiát, különben kihívják a rendőrséget. Az történt, hogy a kocsmából hazafelé menet János betért egy házibuliba, és néhány sörért valóságos show-műsort bonyolított le.
– Félmeztelenre vetkőzött, és a hátán forogva üvöltözött! Aztán meg összevissza ugrált, trágárságokat ordítozott, és a mellét verte, akár egy alfahím gorilla – mesélték röhögve a jelenlévő fiatalok Karcsi bácsinak. – Annyira beleélte magát, hogy nem tudtunk vele mit kezdeni! Nagyon állat volt…
A megfagyott hó ropogott a két férfi léptei alatt.
– Nem tudom, mi történt vele, Lajoskám, sohasem mondta el, de amikor elvitték, összetörhetett benne valami. Nagyon megváltozott… Valahogy magába fordult, pedig sohasem volt ilyen, még kisgyerekként sem. Tudod, hogy iskolás koráig az anyján, az öccsén és rajtam kívül más aligha értette a beszédét. Ennek ellenére egész álló nap be nem állt a szája. Amikor éppen nem sajátos nyelvén hadart valakinek, akkor le-föl szaladgált az udvarban és fennhangon énekelt. Megboldogult Nagyszájú Piros, emlékszel rá, ugye, egyszer meg is kérdezte Bözsi nénédet, hogy ennek a kölöknek tán nincs pöcse, amivel játsszon, azért óbégat egész álló nap, mint egy sakál?!
A falutitkár elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.
– Nehéz felfogású gyerek volt, mi tagadás, de könnyen befejezte az elemit, meg aztán az inasiskolát is sikeresen elvégezte. Tisztességesen leszolgálta a hadsereget, majd a cukorgyárban kapott munkát géplakatosként. Sohasem flancolt, keresetéből néhány éven belül telket vásárolt, és házépítésbe kezdett. Pár év alatt felhúzta a kétemeletesre tervezett épületet, és nem sokára rá teljesen berendezte a földszintet. Harminc sem volt, amikor odaköltözött. Nagyon büszke voltam rá! Néha elmentem neki segíteni ezt-azt, amit tudtam. Ilyenkor mindig azt magyarázta, hogy hogyan fogja elkészíteni ezt, hogyan kellene megvalósítani azt… Teli volt ötletekkel! Ki gondolta volna, hogy ilyen rövid idő alatt ennyire megváltozhat egy ember…
– Meddig volt oda?
– Három hónapig.
– Vukovár?
– Fogalmam sincs… Talán. Azt sem árulta el. Annyit mondott, hogy amikor bezörgettek nála, még arra sem volt ideje, hogy felfogja, mi történik, alighogy felöltözött, belökték egy dzsipbe, pár órán belül pedig már egy teherautón ült hozzá hasonlóan összezavarodott férfiak társaságában. Ki tudja, hová vitték…, de mintha ott örökre elfelejtette volna a terveit. A munkahelyét is csakhamar elvesztette, a házára azóta egy téglát sem tett, már majdnem rádől, minden szabad percét valamelyik kisbolt vagy kocsma előtt tölti…
– Miből él?
– Napszámból.
– Télen?
Karcsi bácsi megvonta a vállát, és Lajos sem kérdezett többet.
– Janikám! – kiáltott fel az öreg, amikor a községházához értek, és bicegve a szemeteskonténer elé sietett.
János nem válaszolt. Dérlepte hajáról, szemöldökéről és szakálláról hajszálvékony jégcsapok csüngtek.
*
Bözsi néni letörölte az asztalt, és a közepére helyezte az ünnepi tortát. Mindenkinek vágott egy szeletet, majd visszaült helyére.
– Mintha nem lenne elég édes, pedig ugyanannyi cukrot tettem bele, mint máskor. Hiába, semmi sem a régi már…
– Nincs ennek semmi baja!
– Igaza van édesapának, nincs párja a te csokoládétortádnak.
– Köszönöm, János. Neked is ízlik, lányom?
Erika teli szájjal bólintott.
– Egy sor piskóta, egy sor krém, így hatszor, és íme a csodálatos torta! Miki, nálatok, az étteremben készítenek ilyet?
Miklós megrázta a fejét.
– Biztos nem elég előkelő – mondta János.
– I… igen.
– Sokféle furcsaságot összeesznek manapság az emberek. A tévében láttam, hogy aszalt szilvát tömködnek a pulykamellbe, aztán szőlőlevélbe tekerik az egészet, és úgy sütik ki. Az ember esze megáll! Valamikor örültünk, ha zsíros kenyeret ehettünk…
Karcsi bácsi sóhajtva megvakarta füle tövét, töltött egy-egy stampedli pálinkát Jánosnak és magának, majd középső gyermeke felé fordult.
– Fiam, nem gondoltad meg?
Miklós nem gondolta meg. A tortát majszolva ezúttal is csak megrázta a fejét.
*
Mari, a testes szakácsné megelégedettséget tükröző mosollyal nézte a vele szemben ülő Miklós hajnali falatozását. A férfi néhány éve rendes munkája mellett hétvégeken és különféle ünnepélyek alkalmával egy étteremben dolgozott kisegítőként. Ilyenkor rendszerint ott is étkezett.
– Tegnap délután hallgattam anyádékat a rádióban beszélni. Tanulságos volt. Le a kalappal anyád előtt, nagyon sok okosságot mondott. Hallgattad véletlenül?
Miklós teli szájjal megrázta a fejét.
– Kár… Rólad is mesélt. Azt mondta, hogy már kisgyerekként is rettentően zárkózott és visszafogott voltál… Milyen igaz – kuncogott az asszonyság jóízűen, még a hájredői is beleremegtek. – Szerinte azért, mert világéletedben hebegősen beszéltél. Azt mesélte, hogy kiskölyökként emiatt folyton kerülted a társaságot, legfeljebb a házi kedvenceiddel játszottál. Igaz ez?
Miklós közömbösen megvonta a vállát.
– Ja és azt is mondta, hogy fennmaradt rólad két aranyos gyerekkori fénykép, amelyeken két játszótársad társaságában pózolsz. Ha jól emlékszem, úgy magyarázta, hogy mindkét fotón ugyanaz a csíkos póló, és olyan… olyan khakiszínű rövidnadrág van rajtad, mint azokon az afrikai szafarikon résztvevő vadászokon, lábadon barna gumiszandál, fejeden pedig széles karimájú szalmakalap díszeleg. Emlékszel a képekre? Nem? Az elsőn állítólag egy kiscicát tartasz a karodban, a másikon pedig a nálad kétszer nagyobb házőrző kutya nyakába csimpaszkodsz… Nagyon szívesen megnézném ezeket a fotókat…
Miklós nem fűzött megjegyzést Mari szakácsné óhajához.
– Mamád azt is elmondta, hogy milyen kifogástalan rend uralkodik a házadban. De ez kívülről is látszik… A megboldogult uram, Tibi, ismerted, pár év volt köztetek, mindig mondogatta, hogy gyönyörűen rendbe tartod a házad és annak környékét. Sokszor, amikor valaki a pénztelenségre panaszkodott, téged hozott fel példának. Azt mondta, nézzétek meg Kuka Mikit…, nem haragszol, ugye, így ismernek, te is tudod…, szóval azt mondta, hogy vegyenek példát rólad, portásfizetésből, egyedül, micsoda házat húztál föl.
Miklós nagyon jól emlékezett Mari volt férjére, aki villanyszerelőként dolgozott az olajgyárban, így szinte mindennap volt alkalma látni, hol, amikor érkezett, hol, amikor ment. Csudaszőr alak volt. Láttalak tegnap vetegetni – kiabálta be egyszer a portásfülkébe Miklósnak –, mondd, a duggató mellett vonalzó volt a kezedben?! – incselkedett vele a többiek szórakoztatására. Miklós azt is sejtette, hogy a negyvenedik születésnapjára munkatársaitól kapott körömvágó kisolló is Tibi ötlete volt, mivelhogy azzal a megjegyzéssel adták át neki az ajándékot, hogy a ház előtti pázsitszőnyegen legyen mivel levágnia a fűnyíró után elmaradt fűszálakat.
– Mamád azt mondta, hogy nálad minden edénynek, szerszámnak, bútordarabnak és dísztárgynak megvan a pontos helye, véletlenül sem kerül vasalatlan ruhanemű a szekrénybe… Meg hogy naponta feltakarítasz! Tényleg így van? Erre is nagyon kíváncsi lennék…
Miklós felpillantott az asszonyságra, és falatozott tovább. Akik valamelyest ismerték, tudták róla, hogy nagyon nem szereti a látogatókat. Ha olykor fel is kereste valamelyik munkatársa vagy ismerőse, sohasem hívott be senkit, mindvégig az utcán vagy az udvarban beszélgetett vele. Testvérei és szülei természetesen hívás nélkül is bementek otthonába, és őt mindig szörnyen bosszantotta a rendetlenség, amit maguk után hagytak. Távozásukkor azonnal porszívózott, törölgetett, rakodott, fertőtlenített.
– Szép ház, autó, állandó munkahely, pedánsság, és sehol a láthatáron egy asszony… Hogyan lehetséges ez? – hajolt kissé közelebb Miklóshoz az asszonyság, hatalmas melleit az asztallapra fektetve. – Álmodban melléd kellene helyezni egy nőt, úgy, ahogyan a lusta kotló alá szokás a tojásokat tenni, hogy legyen, aki gondoskodjon rólad. Mit szólsz hozzá? – kérdezte somolyogva.
Miklós nem szólt hozzá semmit, gyorsan befejezte az étkezést, összekapta magát és köszönés nélkül hazasietett.
*
– Apjuk, kapcsold már be a rádiót – mondta Bözsi néni a férjének.
– Olyan jó ez a kis csend…
– Most megy a Szívküldi, kíváncsi vagyok, kinek küldenek a faluban nótát.
Karcsi bácsi dünnyögve feltápászkodott, és bekapcsolta a horgolt csipkékre helyezett gipszfigurák mellett lévő rádiót. A felcsendülő cigánymuzsikára Jánosnak felcsillant a szeme, azonnal töltött apjának és magának egy-egy kupicával.
– Téged nem is kérdezlek – jegyezte meg öccsének legyintve, és visszatette az üveget az asztalra.
– Ervin is nagyon szereti hallgatni a Szívküldit – mondta Erika. – Minden vasárnap délután…
– Kérlek, lányom, hogy ne emlegesd azt a gazembert! – vágott lánya szavába Karcsi bácsi, és János felé emelte pohárkáját. – Isten, isten!
– Isten, isten!
– És miért ne emlegessem, ha szabad tudnom?!
– Hagyjuk a témát, ez most nem a megfelelő alkalom…
– Csitt legyen! – szólt rájuk Bözsi néni. – Nem hallom tőletek, kinek megy a nóta!
– Miért hagyjuk?! – kérdezte Erika, miután elhallgatott a bemondónő.
Karcsi bácsi szótlanul tömködte a pipáját.
– Miért nem válaszolsz, édesapám? Megmondjam, miért? Azért, mert sohasem vettél emberszámba. Ervin előtt soha senki sem vett emberszámba! Mindig csak probléma voltam…
*
Tamás atya foteljába süppedt, és szemügyre vette a priccsen ülő szülőket. Láthatóan idegesek voltak.
– Hallgatom önöket.
– Tisztelendő atyánk – szólalt meg Karcsi bácsi –, Erika lányunkról van szó… Attól tartunk, hogy megszállta az ördög…
– Miből gondolják ezt?
– Hát… a viselkedése… meg a természete… Nagyon bogaras kislány volt, az orvos is mondta, hogy nincs vele rendben minden. Azt reméltük, hogy majd kinövi, de már a harmincat is betöltötte, és…
– Tisztelendő uram – vette át a szót Bözsi néni –, talán a mi bűnünk is egy kicsit. Lányunk bő tíz évvel fiútestvérei után jött a világra. Születése mindenkit meglepett, leginkább talán minket, istencsapásként éltük meg, főleg, amikor kiderült, hogy kissé zavaros elméjű…
– Miből tudták, hogy zavaros elméjű?
– Olyan hebehurgya volt mindig, nem akart más gyerekekkel játszani, csak visítozott állandóan, rázta magát, többször úgy találtam rá, hogy egész testében reszket…, egyszer meg az ebédlőasztal kellős közepére kakált…
– És gyakran elkóborolt hazulról. Ilyenkor karattyolva járta az utcákat, néha a fél falut bejártam, mire megtaláltam. Ha megkérdeztem tőle, hová indult, mindig azt válaszolta, hogy hát haza, apa. Megjegyzésemre, hogy, kislányom, de mi nem is arra lakunk, amerre mentél, sohasem mondott semmit, csak röhécselve elfutott…
– Hatodik osztályba járt, amikor először elengedtük az iskoladiszkóba. Őszintén szólva, féltettük. Tudtuk, hogy az osztálytársai kicsúfolják. Magam is többször láttam, a buszban, a boltban, az utcán, hogy a lányok vihogva összesúgtak, a fiúk pedig grimaszolva befogták az orrukat, amikor elhaladtak mögötte. Akkor miért engedtük el?! Ki tudja… Akkora cirkuszt csapott otthon, hogy már nem lehetett vele bírni, na meg talán azt reméltük, hogy majd csalódik, és örökre elmegy a kedve az efféle marhaságoktól. Tévedtünk. Besötétedett, amikor Karcsi bácsit utána küldtem. De ezt inkább ő mesélje el…
– Nincs itt nagyon mit mesélni. Akkor már a gyerekek zöme hazafelé ment. Megkérdeztem néhány osztálytársát, akit felismertem, látták-e véletlenül Erikát, azt mondták, nézzem meg az iskolaépület mögött, és röhögve odébbálltak. Nem tudtam, mire vélni a dolgot, de amikor hátramentem, volt mit látnom…
– Otthon azt mesélte, hogy ő csak állt az iskola előcsarnokában az egyik oszlopnál, amikor betoppant egy csapat középiskolás fiú, egyikük felkérte egy lassú táncra, diszkó után pedig az iskolaudvarba csalta, a tanári ablakpárkányához, és… – Bözsi néninek elcsuklott a hangja.
– Értem – jegyezte meg a pap. – Próbáltak vele beszélni erről?
– Persze, hogy próbáltunk! – mondta Bözsi néni szemét törölgetve. – Előtte még jól el is döngettük, de semmit sem ért. Az új élmény mintha megváltást jelentett volna a számára. Végre volt valami, amiben jeleskedhetett. Egy kacatért, egy csésze kávéért, vagy akár csak egy mosolyért szívesen elment bárkivel. Úton-útfélen mindenhol ezt hallottuk. Már az utcára is restelltünk kimenni. Az elemi iskolát egy osztályismétléssel még valahogy befejezte, de a középiskolai fodrászszakot már elsőben abbahagyta… Nem is kell egy hajmesternek az a sok tudomány, majd én betanítom a mesterségre, igyekezett megnyugtatni bennünket Bogdán Vilmos, a borbély. A néhány hétig tartó tanfolyamnak végül Bogdánné vetett véget, a hajánál fogva rángatta haza Erikát. Ország-világ előtt azt kiabálta, hogy próbáljuk meg valahogy lehűteni azt a lángoló kemencét lányunk lába között, míg valaki úgy meg nem rontja, hogy mindörökre arrébb tolja pörge fenekét más férjurától! Majd’ elsüllyedtünk a szégyentől…
– Kékre-zöldre vertem, isten látja a lelkem, az ő érdekében, de az okítás nem sokat használt. Első adandó alkalommal ellógott otthonról. Sokszor éjnek évadján kellett körbebuttognom a fél falut, hogy valamelyik kispadról vagy kapualjból hazaráncigáljam, idővel azonban belefáradtam, tisztelendő atyám…
– Majd hazajön, ha akar, ha meg nem, akkor jó helyt van. Ezt mondta. Azt hittem, a guta megüt. Mindent mondtam neki, puhánynak neveztem, pedig hát…
– Bizony, így volt. Haját tépve szidott és átkozott, engem is meg a lányunkat is.
– Tisztelendő uram, van erre gyógyír?
*
János felhajtotta az újabb stampedli pálinkát, és megvetően nézett a húgára.
– Talán nem véletlenül.
– Mi van?! – fordult bátyja felé Erika.
– Semmi sincs – mondta Karcsi bácsi. – Ne kapd fel rögtön a vizet!
– Te most ne szólj ebbe bele, az imént, amikor kérdeztelek, nem válaszoltál. – János felé fordult. – Van valami problémád?
– Leakadhatsz rólam.
– Igen?! Te szurkálódhatsz, én meg kussoljak! Hát nem lehet, eleget tűrtem én, hogy…
– Mi a fenét tűrtél te?! Anya és apa tűrtek téged… a kicsapongásaidat… Fogalmad sincs, hányszor kellett kiállnom a becsületedért. Mit játszod most a sértődött nagyságát, mikor a fél falu megbaszott!
– Na és?! Irigyled?!
– Hagyjátok abba – szólt rájuk Karcsi bácsi, de rá sem hederítettek.
– Ha éppen tudni szeretnéd, én a micsodámmal többet kerestem, mint ti valahányan egész életetekben! Az öreg Makai az összes vagyonát rám íratja!
A bejelentésre mindannyian felkapták a fejüket.
– Miért tátottátok úgy el a szátokat?
– Akkor is csak egy ócska ribanc vagy…
– Ki mondja, egy semmirekellő iszákos, aki még egy nőt sem tud kielégíteni, az egész falu rajta röhög. Megijedt, hogy meg kell durrantania egy asszonyt! Milyen férfi az ilyen?!
*
Öreg este volt már, János éppen a sparhelt előtt sürgölődött, amikor tacskója ugatására lett figyelmes. Lehalkította a rádiót, és az ablakhoz ment. Az udvarból léptek nesze hallatszott.
– Van itt valaki?! – kiáltott ki.
– Én vagyok az, mit óbégatsz?! – hallatszott egy női hang a sötétből.
– Kató?! Te vagy az?
– Én hát! Ne bámészkodj itt az ablakban, mint egy vénasszony, hanem nyissál ajtót.
– Igen…, azonnal.
Kitárta az ajtót és betessékelte a jövevényt.
– Hogy kerülsz ide?
– Gondoltam, meglátogatlak. Már olyan rég jártál felém. Hoztam egy liter pálinkát – ezzel kabátja belsejéből az asztalra helyezett egy teli üveget.
– Örülök, hogy eljöttél… Mindjárt kész a vacsora, hajábakrumplit főzök, ha megfelel…
– Tökéletes!
– A szekrényben találsz pohárkákat… Bocs a rendetlenségért, nem számítottam vendégre.
– Miattam ne zavartasd magad.
– Marci?
– Egész nap nem láttam, biztos iszik valahol, a fene enné ki a belét! Mivel vacsoráig sem ért haza, előbb azt hittem, te itatod, hogy meglátogathass, de te sem jöttél… Na isten, isten! – emelte magasba teli töltött pohárkáját az asszony.
– Isten, isten – mondta kissé elvörösödve János, és összekoccintotta poharát a nő poharával.
Reggelre rettenetes fejfájással ébredt, gyorsan összekapta magát, és kiosont a házból. Leült az omladozó épület mögött elhelyezett padra, és végignézett a gazos kerten.
– Jó reggelt, János! – köszönt át neki a kerítésen a baromfijait etető szomszédasszony.
– Jó reggelt, Julis néni!
– Tán valami gond van, nagyon elszontyolodottnak látszol…
János felsóhajtott, és beletúrt bozontos hajába.
– Nálam van a Kató.
– A Bödő Marci Katója?!
János bólintott.
– Nahát! Ideje volt már, hogy asszonyt hozz a házhoz. Ha nem csinálsz vele valamit, lassan a fejedre dől, egy asszony ráncba tudja szedni a dolgokat!
– De Julis néni…
– Mi az?!
– A Marci a barátom, és…
– Barátod egy frászt! Mitől lenne a barátod, attól, hogy együtt részegeskedtek?!
– Meg nem is tetszik a Kató…
– Nahát, te sem vagy a legjobb parti!
– Tudom, de… a Kató lopós, nem is nagyon merem a házban hagyni egyedül…
– Akkor menj be hozzá!
– Azonnal rám mászik, ez egy…
– Legalább használd ki a kínálkozó alkalmat, úgyse jön össze sokszor!
– Nem tudom, Julis néni… Éppen most van ez a kis meló, ki tudja, mikor lesz megint, már mennem kéne, ez meg itt van…
Tenyerébe temette az arcát, és sírva fakadt.
– Úgy bőgött, mint egy szaros gyerek – mesélte később a falusi piacon Julis néni a vele együtt áruló asszonyoknak. – Én még az életemben nem láttam férfiembert így zokogni. Elfúló hangon csak azt mondogatta, hogy én annyira boldogtalan vagyok, Julis néni, én annyira boldogtalan vagyok… Majd’ meghasadt érte a szívem. Biztos nem kell ez a cemende, kérdeztem tőle, biztos, rázta meg a fejét. Akkor csak bízd rám, mondtam neki, ezzel felhívtam Bödő Örzsét, hogy ha nem akarja, hogy a farkára kösse őket a falu, akkor minél előbb küldjön el valakit a menyéért. Hogy a ménkő csapna a tüzelő szukájába, mondta mérgesen, majd lecsapta a kagylót. Rozoga járgányával húsz percen belül már ott is volt János háza előtt. Borzasztó nagy patáliát csapott, az udvaromból leselkedve figyeltem. Katót bugyiban lökte ki az udvarra, és egy husánggal kergette az autóig, közben szidta mint a vizes vásznat, Jánosnak meg a bottal fenyegetőzve azt mondta, ha még egyszer meglátja náluk, vagy a menyét nála, tesz róla, hogy másnap reggelre egyetlen porcikája se maradjon épen…
*
Az arcán elcsattanó pofon egy pillanatra Erikába fojtotta a szót. János megragadta az üveget, és reszketve töltött apjának és magának egy-egy kupicával.
– Egészségünkre! – emelte magasba pohárkáját, és felhajtotta az italt.
– Fiam…
– Mi van édesapám, már te sem iszol? – ezzel újra megtöltötte saját stampedlijét.
– Részeges szarházi! – sziszegte Erika.
– Lányom, kérlek, ne piszkáld – esedezett Karcsi bácsi.
– Ami igaz, az igaz. A nagyfiatok egy mihaszna balfasz! – kiáltotta, és bátyja kezéből kiütötte az italt.
– Befogd azt a lepcses szádat, mert különben én fogom be, te rothadt szajha! – harsogta János, és dühében annyira megmarkolta húga nyakát, hogy az alig kapott levegőt, krákogva kapálódzott.
– János, engedd el! – könyörgött Karcsi bácsi.
– Nem engedem, az anyja úristenit a kurva fajzatának!
– Já… János – avatkozott bele Miklós. – Ha… hagyd abba – fogta meg bátyja kezét.
– Te meg mi a faszt akarsz?!
– Sem… semmit, csak en… engedd el – ezzel kiszabadította Erikát János szorításából.
– Ütne már meg a guta, te alkoholista állat! – sikoltott fel Erika, és belerúgott Jánosba, aki egy akkora öklöst mért a lány arcába, hogy annak azon nyomban kibuggyant a vér az orrából, és kiterült a padlón.
– Hogy nem szégyellitek magatokat, eljöttök hozzánk ebédre, aztán meg úgy veszekedtek és lármáztok, hogy a fél utca meghallja! – mondta szemrehányóan Bözsi néni.
Ügyet sem vetve édesanyja szavaira, János öccse elé állt.
– Most beszélj!
Miklós a fejét rázva egy lépést tett hátrafelé.
– Nincs didedede, dadadada? – csúfolódott.
– János! – próbálta megszelídíteni Karcsi bácsi, de hasztalan.
– Te akarsz lefogni engem, te kis piperkőc buzeráns?!
– Én n… nem…
– Majd megmutatom én neked! – üvöltötte, és grabancánál fogva az udvarra ráncigálta Miklóst, aki az első adandó alkalommal arcon csapta bátyját, és megpróbált megszabadulni. Az ellenállás még jobban feldühítette Jánost, szülei könyörgése ellenére jól helybenhagyta öccsét, majd a fészerben talált kötéllel az udvarban magasodó diófához kötözte. – Van még valakinek valami baja velem?! – kérdezte őrjöngve, és kimerülten lehuppant a földre, néhány méterre a diófától.
Bözsi néni ijedten szipogott, Karcsi bácsi pedig azt hajtogatta, hogy amiatt a bitang Makai miatt kár egymás közt marakodni.
*
Alighogy Erika kikísérte a háziorvost, édesapja megkérdezte tőle:
– Mit akart?
– Állást ajánlott.
– Neked?!
– Igen, nekem.
– Ugyan milyen állásról van szó?
– Makai Ervin bácsi ápolása.
– Szó sem lehet róla! – vörösödött el Karcsi bácsi.
– Már elvállaltam – mondta Erika, és bepördült a házba.
– Majd lemondod – ment utána az édesapja. – Fogalmad sincs, kicsoda az az ember!
– De igen! Egy német nyugdíjjal rendelkező vénség, aki néhány éve költözött haza.
– Ez semmi!
– Nekem elég.
– Majd én elmondom neked, kicsoda ez a gazember! Annak idején éjszakánként házról házra járta a parasztokat, bedörömbölt az ablakon, az ajtón vagy a kapun, és azt kiabálta: „Faszi! Pokróc, és a községházára!” Felfogtad?!
– Nem érdekel.
– A falusiak később minden gyárból kiutálták, szabályosan elüldözték. Néhány hónapot velem is dolgozott. Belehugyoztunk a kávéjába, meg döglött patkányt tettünk a szekrényébe az istenverte szarházinak… Azért lett belőle gastarbeiter! Elmenekült innen! Most meg, hogy errefelé ismét háborús idők jártak, hazaette a fene a mocskos zsiványt! Hallottam, azt mesélte, hogy a honvágy húzta vissza a szülőfalujába! Lófaszt! Kormányos Irén…, tudod, ő is kint él már régóta…, szépen elmondta, hogy azért költözött haza, mert elvált német feleségétől, a gyerekeivel meg nem beszél, mert nyilván azok is rájöttek, hogy kicsoda, és igazából senkije sem maradt idegenben. Meg is érdemli a sorsát…
– Mit handabandázol annyira?! – toppant be a konyhába Bözsi néni.
– A lányod Makai Ervin ápolója szeretne lenni.
– Nemcsak hogy szeretnék, hanem az is leszek!
– Micsoda?! Elment az eszed?! Hát…, mondd már el neki, hogy kivel van dolga.
– Elmondtam.
– Ez egy utolsó senki, lányom! Visszajött kérkedni a német nyugdíjával. Amikor mi majdnem éhen pusztultunk, ő földeket meg jószágokat vásárolt, hogy megmutassa, ő a leggazdagabb ember a faluban! De van Isten… Az egyik évben a jég verte el, a következőben az aszály tette tönkre a terményét, a jószágát kergekór tizedelte meg…
– És abban az évben még a termelői támogatásokat sem fizették ki neki – kuncogott Karcsi bácsi. – No meg az éhbérért güriző dolgozói nemigen osztoztak a lelkesedésében… Azt mesélték, hogy az öreg hadonászva ugrándozott a barázdában, és azt óbégatta, hogy azért szar errefelé minden, mert az emberek ilyen szarul állnak hozzá a dolgokhoz, bezzeg Németországban ilyen sohasem történhetne meg! Erre a Bózsó Frici odaszólt neki: akkor kend miért nem maradt szépen a seggén Németországban? – Karcsi bácsi és Bözsi néni jóízűen felröhögtek. – Néhány év alatt befuccsolt a nagy vállalkozás…
– Ezzel az előadással nem veszitek el a kedvem. Sőt… Ennyi idegeskedés és bosszankodás után nem is csodálom, hogy agyvérzést kapott…
– Lányom, hallgass édesanyádra – fogta komolyra a szót Bözsi néni. – Ez az ember nem érdemli meg a sajnálatot. Tudod, hány szeretője volt, amióta hazaköltözött?! Meg sem lehet számolni. És hol vannak most?! Ez egy fösvény lókötő, nem fog majd kifizetni! Meg te nem is értesz ehhez a munkához, egy ágyhoz láncolt beteggel nagyon sok dolog van…
– Már döntöttem.
A szülői tiltakozás ellenére Erika már a következő naptól kezdve ideje legnagyobb részét az öreg Makainál töltötte: etette, mosdatta, takarított utána és mosott rá, önmagát meghazudtoló odaadással végezve feladatát. Az ápolás csakhamar meghozta eredményét, az idős férfi lábra állt, és arra kérte Erikát, hogy támogassa ki egy kicsit a friss levegőre, szükség esetén vezesse el a fürdőszobába, szivacsos mosdatás helyett segítse a fürdőkádba, és ha van hozzá kedve, fürdetése közben maga is vetkőzzön meztelenre, és csatlakozzon hozzá a kádba…
Karcsi bácsi és Bözsi néni nagy bosszúságára lányuk csakhamar odaköltözött az öreg Makaihoz.
*
A családi perpatvarnak a helyszínre érkező rendőrök vetettek véget. Amint megpillantotta a leparkoló rendőrautót a ház előtt, Erika a kék egyenruhások elé szaladt.
– Jó napot, uraim!
– Jó napot! Innen hívtak bennünket?
– Igen. Én telefonáltam. Jó, hogy még időben érkeztek. Nézzenek rá! – mutatott az udvar közepén ücsörgő Jánosra, aki egy literes üveget szorongatott.
Az egyik rendőr a fához ment kioldozni Miklóst, másik kettő pedig János elé lépett.
– Kelj fel!
János meg se moccant, így a két rendőr kénytelen volt karjánál fogva felemelni. A részeg férfi, kiejtvén kezéből az üveget, dühösen felüvöltött.
– Engedjetek el, a kurva anyátokat! A seggeteket sem tudtátok még kitörölni, amikor én a geci országotokért háborúztam, rohadékok! – ordította rúgkapálva.
– A kikötözésen kívül történt valami más is? – kérdezte a Miklóst kiszabadító rendőr a megrémült szülőket, akik megrázták a fejüket.
– Bekísérjük a józanítóba, és majd jelentjük, mi a helyzet.
– Történt más is, biztos úr – lépett a rendőr elé Erika. – Megütött – mutatott az orrára –, meg mindig, amikor eljön hozzánk, ellop valamit, legutóbb tegnapelőtt járt nálunk, és elvitte a férjem német cigarettatartóját…
– Tegyen ellene bűnvádi feljelentést.
– Teszek is!
– Büdös ringyó! – jegyezte meg János, és nagyot köpött húga felé. – Ti meg mi a fenét bámultok?! – förmedt a kapu előtt összeverődött szomszédokra, amikor a rendőrök betuszkolták a hátsó ülésre, és rácsapták az ajtót.
A jármű motorja felbúgott, és néhány másodpercre felverve a vasárnap délután nyugalmát, elrobogott a város felé.
Bözsi néni becsukta maguk után a kiskaput, és intett Erikának, hogy vezesse be Miklóst a házba. Karcsi bácsi közben összetekerte a kötelet.
– Úgy látszik, eső lesz – jegyezte meg a felhőket kémlelve.
– Megyek, összeszedem az ágyneműt! – mondta Bözsi néni, és keresztet vetett.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
