Többen, többféle megközelítésből írtak már Kontra Ferenc Angyalok regénye című könyvéről, amelyet 2014-ben a Magyar Napló adott ki, ám ez olyan mű, amellyel érdemes ismételten foglalkozni.
Én most nem bonyolódnék bele a Fibonacci-sornak a könyvön és a kritikákban végigvonuló fejtegetésébe. Arról szólok, ami engem ebben a(z) (ön)vallomásos, bonyolult történetrengetegben megragadott. Először is a letehetetlen, magával ragadó mesélőkedve, káprázatos képisége és egyedi, briliáns nyelvezete. Az, hogy mennyi benne a történelmi és mitológiai utalás, legenda és irodalmi reflexió, az alakok, szituációk, nevek és helyek, helyzetek, idősíkok egymást átfedése, meg-megismétlődése, újra felbukkanása, az inkább az irodalomtudósokat érdekelheti. A mindenkori olvasót elsősorban a lenyűgöző, magával ragadó sztorisorozat ejti rabul. S – a közelmúltban elhunyt, nagyra becsült és nagyon szeretett Günter Grasst idézve – a hagymahéjak következetes és önmagát sem kímélő végeláthatatlan lebontásán keresztül a szerzőnek a saját egóját, s az azt erőszakosan körülfonó, sorstársaival kiirthatatlan tarackként egybeforrasztó közép-kelet-európai auráját/auránkat kutató makacs és odaadó megismerni vágyása. Amellett áradó líraisága és lenyűgöző képalkotó készsége. Egy-egy – összességében, hosszú kanyargások, búvópatakos, titokzatos rejtőzések után végül egymásba folyva regénytengerré növekvő novellacsermelye, novellafolyama – valóságos festmény. Vagy látványfilm.
„Ott lebegtek a vízen hosszú sorban, a kezük kötéllel összekötve, az első a folyó lápos hínárjába keveredve, a háta, mint a teknős páncélja, felpúposodott a vízen, itt állította meg a sort, amely lebegve, magatehetetlenül himbálózott a felszínen, mint az egymáshoz kötözött csónakok. Hátukra fehér festékkel számokat mázoltak. /A Fibonacci-sor. Ennek sosem lesz vége. [...] Visszament a partra, a kötél végét a lovakhoz kötötte, és lassan húzta az iszapon, sáron át kifelé az egész sort, mint a halászok a zsákmányt, aztán kioldozta a köteleket. Mint aki zsákol, egyenként rakni kezdte őket a szekerére. [...] A kocsmáros a folyó vizébe mártogatta a rongyát, és egyenként megtörölgette az arcukat. //A fiamat keresem.” – olvashatjuk A Fibonacci-sorban.
A novellák sorából összekovácsolódó művészregénynek leghosszabb (32 oldalas!) s egyik legsikerültebb elbeszélése A firenzei ötvösmester, amely Benvenuto Cellini életének egy meghatározó korszakát kiragadva az Alkotás gyötrelmeit, kételyeit, tervezéseit és gyönyörűséges folyamatát ábrázolva Kontra tulajdonképpen a Művészi Alkotásnak állít emlékművet. Hátborzongató jelenet, amikor Cellini bűzös, dohos és latyakos börtöncellájában, ahová csak egy órán át süt be a nap, jobb híján, egy málladozó tégladarabot a tíz körmével mar ki a falból, s egy kődarabbal, a legaprólékosabb részleteket pedig a szemfogával (!) vési szoborrá. Vagy a világhírű Perszeusz-szobrának a kezdetektől a megvalósulásig tartó kálváriája. Először a rengeteg vázlat, elképzelés, izom- és perspektívarészlet papírra vetése. Azután a modell keresése. Amikor a megfelelő modellt, a jellegzetes toszkán arcvonalú, gyönyörű, arányos testalkatú kétkezi munkás Pietrót végre felfedezi magának mint jövendő sárkányölő hőst, napokig kell győzködnie, hogy hajlandó legyen ruhátlanul modellt állnia neki. Hogy a fiú félelmét és viszolygását legyőzze, karmazsinvörös sállal köti be a szemét, s munka közben fáradhatatlanul és apróra elmeséli a fiúnak, hogyan szerezte meg Perszeusz a láthatatlanná tevő sisakot, a szárnyas sarkantyúkat és a legyőzhetetlen kardot, s végül pajzsának tükrében orvul lesve a három Gorgó lány közül az egyedül halandó Meduszát, hogyan sikerült úgy lenyisszantania tekergőző kígyóktól nyüzsgő fejét, hogy a lány bűvös, igéző tekintete kővé ne változtassa. Megörökítése közben végig olyan hangulatba kellett ringatnia modelljét, hogy megfeleljen a megálmodott szobor rettenthetetlen bátorságának, legyőzhetetlen erejének és a megfelelő, a végeláthatatlan munka után sem lankadó testtartásnak. S akkor még örök riválisának, Bandinelli szobrásznak a haláláig kitartó lankadatlan besúgásai, intrikái, sőt gyilkossági és szoborrombolási kísérletei! Érdekfeszítő a szobor kiöntésének, az állandó tüzelésnek-forralásnak, vízhordásnak/hűtésnek a leírása is, miközben az író ügyesen tartja félelemben olvasóit: sikerül-e Bandinellinek meghiúsítania a mindenki által annyira várt, oly nehezen és körülményesen készülő szobor elkészültét.
A Tökösi-erdőben című novella/fejezet a táj- és hangulatleírásnak, valamint ismét az Alkotás Folyamatának remekbe szabott példája: „Az út megszakítás nélkül, nyílegyenesen folytatódott tovább, csak hűvösebb lett. Erdei tisztások apró távoli foltjai a sok vadászlessel megmutatták, hogy mennyire sűrű az erdő. A lombok tépett szélein alig szűrődött át a nyári nap. Azt is észrevették, hogy nem csak úgy maguktól nőttek, a legvénebb fák is sorfalat alkottak az út mentén, beljebb fiatal tölgyek álltak, és sok volt a vadaknak ültetett galagonya, vadalma és szelídgesztenye. Egy vén gyertyán lombkunyhójából mókus dugta ki a fejét. Lent, a fa körül egy törpe rózsabokrot kergetett, amikor már éppen elérte, a bokor alaposan összeszurkálta. / Félórányira haladtak befelé az úton, mire elérték a vadászkastélyt. Ez volt a vidék legmagasabb pontja, nem véletlenül építtette ide a koronaherceg, mayerlingi vadászkastélyának szakasztott mása volt. Az erkélyszerű kiszögelléséről rá lehetett látni az egész erdőre, azon túl a vízililiomoktól sárgálló lápos rétre, a sásszigetekre, a kormoránok csupaszra fosott fáira, melyek a savas lávától pusztultak el, és váltak a ragadozó madarak fehér bástyáivá.” A hangulatos és szinte színpadi jelenetként felépített novella fergeteges tűzvésszel zárul. A tűz és a víz, ez a két pusztító elem különben sokszor meg-megjelenik a többi novellában is, valamint a látomásosságot, misztikusságot és a fátumszerűséget hangsúlyozó Angyal és a Halál, s a rossz ómenként, figyelmeztető jelként oly sokszor emlegetett farkasok órája.
A novellák, hol jelölve, hol jelöletlenül, esetleg csak sejtetve számtalan közismert alakot, személyt – például Rudolf főherceget, Csáth Gézát, Benvenuto Cellinit stb. is megörökítenek, illetve bőven merítenek írójuk saját családi legendáriumából, megélt gyermekkori, háborús és a közelmúltban megélt élményeiből. Van köztük monarchiabeli, első és második világháborús, a közelmúlt mai borzongásainkba is bele-belesajduló, fájdalmas, megmosolyogni való vagy szájunkat keserű fintorba torzító történet. Mind a miénk, mert vagy velünk, vagy a mindig is a mieinknek tartottakkal esett meg, legyenek bármilyen nemzetiségűek, vallásúak, képzettségűek vagy világlátásúak. Megrázó A három szín hőseinek vesszőfutása. Mélyen elgondolkodtat A vukovári ajándék megélt szenvedéstörténete, rejtekében a doromboló, a kórterembe kényszerűségből visszacsempészett cicussal. Kacagunk a Mint a harmatot csacsin, kitartóan ácsingózó kamaszszerelmén. Ellágyulunk A monacói aranyhal történetének „élet-, illetve aranyhal-mentő” kalandján. Megrendülünk a mesteri detektívtörténetként is felfogható, játékosan induló, majd misztikus, szinte görögös tragédiával végződő Vedran legyőzi a szörnyet címet viselő virtuóz, újkori „Loreley-történeten”. S van téma, amely olyan mélyen ver bennünk gyökeret, hogy többször is vissza-visszatér. Számomra ilyen A nürnbergi rab és a Novi Sad című. Nem azért, mert magam is jártam a Dürer-házban, és számtalan emlék fűz a városhoz, amelyben olyan közel van egymáshoz a világhírű festő, a hóhér és a bíró háza, ahogyan az csak a kifürkészhetetlen Életben lehetséges, hanem mert a mesélő által csak egy régi, féltve őrzött és rejtegetett megfakult családi fotón látott Csapó Sándor nehezen becserkészett és elképzelni próbált, valószínűleg értelmetlen, szürke, örömtelen életének, és még értelmetlenebb, sőt, mint utóbb a titokzatos, anonim levélből és az újságcikkekből kiderül, teljesen felesleges („áldozata” ugyanis életben maradt) és felfoghatatlanul szörnyű önbüntető halálának kínját vagyunk kénytelenek álmatlan éjszakáinkon újra- és újraélni: „A nürnbergi napilap részletesen leírt egy szerelmi drámát. A férfi, A. C. egy késsel több szúrást ejtett a szeretőjén, I. H.-n, majd a belváros parkjába ment. Végül egy hosszú bekezdést kap annak leírása, mit tett ezután. Mi járhatott a fejében, miközben véres ingben átvágott a néptelen piactéren? Talán a szokatlansága miatt kaphatott ekkora terjedelmet. Az olvasók egyébként is falják az ilyen tragédiákat. Ráadásul a cikket egy fotóval illusztrálták, amely azt a fát ábrázolja, ahol az eset történt. / Mintha átölelné. Térdre rogyva vérzett el, rábukva a fatörzsre. A kést a fakéreg résébe állította, aztán nekifutásból, olyan erővel, ahogyan csak a szenvedély ölni képes, a penge a has közepébe szúródott. Pontosan kiszámította a magasság célpontját, mint egy sebész, ahonnan már csak egy lendületnyire volt a fatörzs, magához szorította, és lecsúszott a halál derekán, míg a penge csontot nem ért a szív peremén.” A Novi Sad pedig azért hat rám hátborzongatóan, mert ráébreszt, hogy itt élnek körülöttünk, velünk, rangrejtve és látszólag szelíden, akik még felismerik vagy felismerni vélik „azokat a hangokat”, amelyeket még mesterlövész korukban éltek meg, s egy antennacsapágy hasonlóan kattanó hangjától váratlanul menekülni, rejtőzködni kényszerülnek, mert az átéltektől, múltjuktól menekülni képtelenek.
