Tegnap meglátogatott egy barátom. Ritkán találkozunk. Messziről érkeztem haza, ő is messziről jött hozzánk. De így találkozhattunk, otthon, nálunk. Ő zenész, amellett, hogy nem csak az. Egy komoly ember. Beszélgettünk, főleg a zenéről. A nem csak zenészek általában a zenéről beszélgetnek. Arról, hogy mit jelent számukra a zene. Újfent rájöttünk, hogy nem mindent, mert a mindenben a zene még mindig csak egy kicsi helyet foglal el. Amennyit az almamag az almában. Zenéről beszélgetni annyit tesz, mint nőkről beszélgetni, habár ez utóbbit idővel kinövi az ember, legalábbis ezt mondják a komoly emberek. Vagyis beszélgetni olyan dolgokról jó, melyek képzeletünk palástját szélként lengetik, miközben széppé és okossá tesznek bennünket. Azt, hogy könnyebb szóba hozni dolgokat, mint véghezvinni őket, meg sem említettük. Mert van, amikor ez nem igaz. Mint ahogy az sem, hogy közös barátaink pillanatnyi politikai állásfoglalása fontos lenne. Szél és palást. A kettő úgy tartozik egybe, hogy néha az a kérdés, az egyik van-e a másik miatt, vagy fordítva. De erről sem beszéltünk, mert tudtuk, hogy nem tudjuk. Olyasmikről morfondíroztunk, amiket tudunk. Főleg kimondva. Ezt nevezik beszélgetésnek, ugyebár.
Két férfi ül egy asztalnál, és túlbeszélik az életüket. Az élet elég zajos ahhoz, hogy jólessen túlbeszélni. Megbeszélni. Kibeszélni. Beszédre kárhoztatni, vagy beszédben felmenteni, feloldozni. Árnyat adni a tetteknek, melyek szétrobbannának a napon, vagy melengetni őket, mert kopogósra fagynának a hideg télben. Most tél van, de ez csak külső körülmény. Feledhető, mint ahogy a telet hozó idő múlása is. Felejtés nélkül az emlékek letarolnák a jelent. A jelen időt, a tettek idejét. Mondják, hogy a beszélő ember a tettektől menekül. A cselekvő ember néma. Azok mondják ezt, akik cselekvő emberek. Mégis mondják.
Aztán visszaugrunk a cselekvés folyamába. Part, víz. Leütök egy akkordot a zongorán. Barátom lassan elköszön, indulni készül. Veszélyes dolog a tevőlegesség, hisz más cselekvéseket zár ki. Veszélyes dolog a döntés, hisz lehetőségek garmadától foszt meg bennünket. Egy akkord leütése a zongorán bezár egy hangnembe. Én őt nem akarom bezárni, ezért felállok vele, hogy kikísérjem. Zenével a fejünkben ballagunk az ajtó felé. Ez most elég ahhoz, hogy ha visszatérünk hangszereinkhez, a mélybe vessük magunkat. A döntés kényszerébe, hogy megmutassuk, mi a jó, mi a szép. És a jégvirágokat termő fagy is mintha megengedő lenne, úgy tűnik, a világot enyhülésbe vezényli.
Mínusz tíz fok körül ez már eredménynek számít.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
