December 14-én este láthatták a nézők a katowicei Teatr Śląski im. Stanisława Wyspiańskiego társulat játékát a Nemzeti Színház Nagyszínpadán. Witold Gombrowicz: Yvonne, burgundi hercegnő című darabját Keresztes Attila, a szatmárnémeti színház igazgatója rendezte. Darvay Nagy Adrienne színháztörténészt az előadást követően az újításokról és a lehetőségekről is kérdeztük.
Lengyel nyelvű előadás, magyar felirattal a Nemzeti Színházban. Érdekes párhuzam. Beszélnél erről az újításról?
– Évek óta fontolgattuk a Goldschmied József vezette Égtájak Irodával közösen, hogy a kétségkívül népszerűvé vált, évadszerűen működő Vendégségben Budapesten – Határon túli magyar színházi estek sorozat arculatát módosítva tovább szélesítjük a színházi hungarikumok sokszínű bemutatását. Bizarr történelmünk eredményeként tudniillik 90 esztendeje a magyar nyelven játszó hivatásos színtársulatok legalább egyharmada Magyarországon kívül működik, s e sajátos színháztörténeti vonulat természetesen „hungarikumnak” tekinthető. Mellettük ugyanakkor évszázadok óta magyar nemzetiségű alkotók sokasága aratja sikereit a szülőföldjén kívül, s ezek az alkotások úgyszintén a magyar kultúrkincshez tartoznak. A Színházi hungarikumok fórumán a magyar színművészet egyedi vonulatának megismerését biztosító magyar nyelvű vendégjátékok mellett a külföldön, bármely nyelven játszott, de magyar színházművész vagy író nevéhez fűződő színpadi alkotások legizgalmasabb eredményeit is szeretnénk eljuttatni a budapesti közönséghez. E szándék első megvalósulása a lengyel nyelvű Gombrowicz-előadás, amelyet a magyar nézőknek nyilvánvalóan fordítani kellett vetített feliratozás formájában.
Külön örömöt jelent az, hogy Alföldi Róbert, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója, mihelyt megkértem rá, azonnal felajánlotta a helyszínt a vendégjáték számára, hiszen a magyarországi színész-rendező-festőművész-színidirektor maga is azt vallja, hogy a különféle kultúrák találkozásával, a művészeti alkotások segítségével felülemelkedhetünk a történelem során kialakult nemzeti ellentéteken is. A megújult sorozat első idegen nyelvű hungarikuma viszont egyúttal a két nemzet, azaz a lengyel és a magyar több évszázados kölcsönös rokonszenvét reprezentálja, amit a Lengyel Intézet segítsége ezúttal is alátámasztott. A lengyel klasszikust mindennek tetejébe egy erdélyi magyar rendező vitte színre: a történelme során leginkább önálló, multikulturális Transzszilvániát pedig ezer szál kapcsolja össze a lengyelekkel. (Elég, ha Báthory István erdélyi fejedelemre és lengyel királyra gondolunk.) Véletlen, de érdekes aktualitás, hogy a Goldschmied József ötletéből az első Orbán-kormány idején indult, immár 13. évébe lépett színházi sorozat évzáró eseménye akár egyfajta kulturális prológusa lehetne a januártól esedékes EU-elnökségnek, s hogy Magyarországot 2011 második felében éppen Lengyelország váltja a soros elnöki tiszt betöltésében.
A Sziléziai Wyspianski Színház Keresztes Attila rendezte produkciója az Európai Színházi Unió hivatalos pártfogásában részesült, és a merész kísérletnek mondott lengyel előadást közvetlenül budapesti fellépésük előtt az európai színházi unió egyetlen magyar nyelvű tagjának a meghívására, az Interferenciák Fesztivál keretében játszották el a Kolozsvári Állami Magyar Színházban.
Nyitottak a nézők a kísérletezésekre, újításokra?
– Természetesen, ha az újítás jól sikerült, és a kísérletezésnek igazi eredménye van. Úgy vélem, és a kedd esti kivételes siker is ezt bizonyította a budapesti Nemzeti Színházban, hogy a rendszeresen színházjegyet váltó nézők többsége nem valamiféle kísérletezésre kíváncsi, hanem egy valódi színházi élménnyel gazdagodva kíván hazatérni. Nem az újítás vagy az esemény vonzza a nézőket, hanem maga az előadás, a színházi műhely, társulat, egyes színészek vagy a darab, illetve a szerző, alkotó személye. A nem szakmai közönség Magyarországon például sokkal nyitottabb, mint a hivatásos színházba járók zöme.
A Színházi hungarikumok fóruma ebben az évadban kiemelten Keresztes Attila rendezőt mutatja be. Miért?
– Keresztes Attila munkáinak zömét – a legelső rendezői sikerétől kezdve – rendszeresen bemutatjuk. A szatmári Harag György Társulat egy éve kinevezett művészeti vezetője pedig a nagy sikerű katowicei vendégrendezésén túl is jelenleg olyan szerencsés alkotói korszakában van, hogy ezt bizonyítandó feltétlenül szerettük volna több, válogatott munkáját felvonultatni.
A vajdasági színházak, társulatok is rendszeres részvevői a rendezvénynek. Mi a tapasztalatod, az ő színházi világuk hogyan illeszkedik az egységes magyar színházi kultúrába? Miben más a mi színházművészetünk?
– Nem csupán rendszeres résztvevők, de az évek során Budapesten egész kis rajongótáboruk alakult ki. Nem is csoda, hiszen szerintem a rendkívül sokoldalú, a totális színészi eszköztárat magabiztosan birtokló, azt mindenkor könnyedén kezelő vajdasági színészek, akik a színjátszást nem csupán mesterségüknek tekintik, de szívvel-lélekkel élik, s mint életformát gyakorolják, talán a legőszintébbek az összmagyar színházi életben. Önmagukkal szemben kíméletlen módon nyitottak. Valóban egész testüket, lelküket, egyéniségüket adják oda, engedik át, rendelik alá a komoly játéknak, esetleges gátlásaikat, korlátaikat mindig lerombolva, csontig hatolva tárják fel az emberi lényeget a legköltőibb formában. Előadásaikat a poézis, ősi szimbólumok, a testnyelv artisztikuma, a legélőbb közösségi rítus hatja át. Nem véletlenül származik Nagy József is ebből a közegből, aki pár napja Kolozsváron, a Woyzecket követő beszélgetésen megvallotta, hogy „minden mozdulat, rezgés zeneként van jelen a számomra, s mindig ahhoz a kérdéshez térünk vissza, hogy mi az előadás, hogyan létezhet a színházi előadás mint közösségi rítus”.
Mire számíthatnak a nézők januárban? Folytatódik a másfél évtizedes rendezvény?
– Az eddigi gyakorlattól eltérve, ahogy a jövőben is, a Színházi hungarikumok fórumának első féléve nem a naptári év végén zárul, hanem januárban, a magyar kultúra napja előtt. 2011 első hónapjában folytatjuk tehát Keresztes Attila legfrissebb rendezéseinek bemutatását. A vezetése alatt álló szatmári színház szembetűnő fejlődését az új látásmódot tükröző nyitóelőadással és az ugyancsak sikeres gyerekdarab-bemutatóval szemléltetjük. Tehát január 16-án délelőtt 11-kor kezdődik Szilágyi Andor Leánder és Lenszirom c. zenés mesejátéka az Új Színházban, ahol másnap este a manapság nagyon is aktuális, néha becketti cirkuszokat, egzaltált világunkat szenvedélyes intenzitással leképező Csehov Három nővér drámája is látható. A félévet január 18-án este 6 órakor zárjuk a Fészek Művészklubban, ahol pályájáról, tapasztalatairól faggatom Keresztes Attilát, mintegy az idei színházi világnapon, Tompa Gáborral való, nagy érdeklődést kiváltó beszélgetés folytatásaként.
A kérdésedre adandó válaszként egyébként szívesen beszélnék a második félévi terveinkről is. Ha egy hete kérdezel, még örömmel beszámolnék arról, hogy reményeink szerint a budapesti közönség ismét viszontláthatja a Kolozsvári Állami Magyar Színház kitűnő társulatát négy legfrissebb előadásukkal együtt; tervezzük a szabadkai Kosztolányi Színház meghívását is a Tolnai Ottó- dramatizációval, a gyerekközönségnek egy remek mesemusicalt szeretnénk elhozni Marosvásárhelyről, s még folytathatnám a sort. De sajnos tegnap óta fogalmam sincs, hogy mi lesz az Égtájak Iroda színházi sorozatának a sorsa, van-e, lehet-e bármiféle jövője. Tudniillik, szabadúszó vagyok, és utoljára a kolozsvári Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált megnyitó és azt kísérő színháztörténeti kiállítást rendeztem, könyvbemutatóm is volt a fesztivál keretében, így csak a lengyel vendégjátékra tértem haza, mikor is sokként fogadott a hír, hogy a múlt héten, minden előzetes jelzés nélkül a Hungarofest új vezetője azonnali hatállyal felmentette Goldschmied Józsefet! Biztos vagyok benne, hogy itt csak valami adminisztratív félreértésből fakadó súlyos hiba történhetett. Hiszen az elképzelhetetlen, hogy most, a jelenlegi kormányzat nemzetegyesítő törekvéseinek idején éppen azt a nemzetközileg is elismert, köztiszteletben álló kulturális vezetőt távolítsák el, aki a nehezebb időkben szintén a magyarság összefogásának szentelte az életét. Számos kezdeményezése közül pl. ezen a nyáron a 15. alkalommal megrendezett Határon Túli Magyar Fiatalok Találkozóján is láthattuk, mit jelenthet a világon szétszórtan élő magyar ifjak összefogása egy rendkívül gazdag, sokszínű kulturális eseménysorozat segítségével. Hogy a határon túli színházak számára mit jelent a Vendégségben Budapesten projektum, arról pedig legfőképpen az érintett társulatok, művészek tudnak nyilatkozni. Remélem, mihamarabb tisztázódik ez a súlyos tévedés, és Jóskával együtt folytathatjuk a munkát.
A VAJDASÁGI SZÍNHÁZAK IS JELEN VANNAK
Ha valaki figyelemmel kísérte a Színházi estek sorozatunkat, észrevehette, a cél az, hogy budapesti közönség minél behatóbban megismerhesse az anyaországon kívül tevékenykedő egyes magyar színpadi műhelyeket csakúgy, mint az ott élő színházi alkotókat. Ezért egyfajta minisorozatban gyakran egyazon társulat vagy művész több kiváló alkotását is műsorra tűzzük. Így találkozhattak a magyarországi nézők például a rendezők közül – többek között – a kolozsvári Tompa Gábor, a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László, a szabadkai Urbán András, az újvidéki Puskás Zoltán vagy korábban Mezei Kinga művészetével, egyéni színpadi stílusával – mondja Darvay.
