Az Olvass be újra! című kritikai beszélgetéssorozat gerillái még az egy hétig húzódó május eleji láblógatás előtt lecsaptak az egyetemisták szabadcsapataira, és ismét kritikustusázni hívták őket az újvidéki Művészklub pincehelyiségébe. Ezúttal a Magyar Tanszék hallgatói, Fehér Dorottya, Lábadi Lénárd és Penovác Sára igyekeztek apró darabjaira cincálni T. Kiss Tamás A tükörtestvér című regényét, amely a Forum Könyvkiadó regénypályázatának 2011. évi díjnyertes munkájaként decemberben jelent meg.
A beszélgetést vezető Patócs László azonnal a közepébe vágott, és új terminust bevezetve pszichedelikus bölcsészlektűrként határozta meg a kötet műfaját: mint mondta, a szöveg egy betépett, enyhén skizofrén alak pszeudo-valóságképzeteit tartalmazza. Ezzel ugyan egyetértettek a fiatal kritikusok, az azonban nagyobb fejtörést okozott nekik, hogy kicsoda az elbeszélő, és mi történik vele valójában: egyáltalán van-e értelme elemezni a cselekményt egy olyan könyvnél, amelynek már a borítóján is át van húzva a valóság szó? Bár megegyeztek abban, hogy a cím erőltetettnek tűnik, a kötet mottójául választott Foucault-idézet irodalomelméleti közhely (amely egyébként a huszonéves szerző térpoétikai témában íródott mesterdolgozatában is helyet kapott), a tipográfiai megoldások mégis ötletesek, szerintük a narrátor személye körüli teljes bizonytalanság kihat az olvasási metódusra is. Tovább nehezíti ezt az elbeszélő mozgó identitása, hiszen énképe a két központi várostól, Kanizsától, a szülőhelytől és Szegedtől, a diákélet helyszínétől függően folyton változik, sőt leginkább a senki földjén vesztegel. Talán ennek a sehová sem jutásnak az érzékeltetése miatt játszik fontos szerepet az első és az utolsó fejezetben az időkapszula, hiszen az azzal való utazás mintha törölné, meg nem történtté tenné a regényben foglaltakat. Azok nagy része pedig az ivás, szívás és egyetemre járás hármasa körül forog, megspékelve némi pszichologizáló baráti társalgással és reménytelen love storyval.
A tükörtestvért eddigi kritikusai a farmernadrágos prózával rokonították, s noha ez a kifejezés nem alkalmazható maradéktalanul a szövegre, felvethető a párhuzama Végel László Egy makró emlékiratai című regényével. Mint Patócs László hangsúlyozta, leginkább a nyelvezetük miatt érdemes felhívni erre a figyelmet, hiszen sajátos szóhasználatuk generációs problémákról is árulkodik. Ennek kapcsán vita bontakozott ki arról, hogy nemzedéki vagy esetleg ifjúsági regénynek tekinthető-e a könyv. Ebbe a körbe bekapcsolódott a közönség is, de csak azt illetően sikerült dűlőre jutni, hogy T. Kiss Tamás nyelve hiteles, megtalálta a hangját, s – noha nem Tolnai köpönyegéből bújt elő – egy fiktív irodalomtörténetben biztosan helyet kapna. A szokásos értékelésen a kötet 7.57 pontot kapott, két hét múlva pedig Molnár Illés Hüllők és izzók című verseskötetére szabadulnak rá a kritikusok.
