A szabadság az, amikor egy cserépen ülnek ketten a tömbházak között, s mind a kettejük lány. Aki ezzel kapcsolatban mást mond, az hazudik.
Én nem tudom… Akkora cserepek voltak Topolyán, mint az amerikai szemeteskukák fedelei, s én úgy voltam vele, hogy egytől egyig kárba vesznek a leesésük pillanatában, engem hozva ezzel kellemetlen, bűntudatos helyzetbe. Persze egyáltalán nem tehettem róla, ész nélkül potyogtak.
Olga az a fajta személy volt, akinek annyi tennivalója volt, hogy inkább nem csinált semmit, ugyanakkor minden olyan dologért rosszul érezte magát, amit nem csinált meg. Pont eleget voltunk együtt ahhoz, hogy ebből a személyiségből rám is ragadjon valamennyi, és minél több lett ez a valamennyi, annál inkább meg kellett kérdőjeleznem a saját eredetiségemet. Mert ugyebár, mi is a különbség a személyiség és az egyéniség között? Attól, hogy van benned az egyikből, még nem vagy automatikusan a másik.
Nézőpont kérdése, de valódiak voltunk azért mi, mindketten, a magunk módján. Igaziak. Üresek voltunk, mint a hajléktalanok szívének az a sarka, ahol az otthonuknak kellene lennie, és ezt az űrt próbáltuk kitölteni különböző mondvacsinált dolgokkal, például vágyakkal.
Nekem nincsenek is álmaim, mondta eleinte Olga, aki nem volt orosz, de én így is szerettem. Ötletgazda mivoltomhoz hűen elmagyaráztam neki, hogy a tehetetlenség csupán egy állapot, és hogy mindenki kinövi, aki ki akarja. Ebből kifolyólag annyi a teendőnk, hogy húzzuk az időt, míg el nem jön a következő állapot. Az nem tehetetlen lesz, hanem tehetős. És ott majd mit csinálunk, kérdezte gyakorta Olga, mire én mindig azzal a rövidke mondattal feleltem, amely Tamási Áron Ábeljéből megmaradt: − Örvendezünk.
Ezután csendben maradtunk, én meg azon gondolkoztam, hogy vajon jól emlékeztem-e egyáltalán a mondatra.
Mi soha nem mentünk haza, aludni meg csak azért aludtunk, hogy addig se unatkozzunk. Leveleket írtunk otthonra, mintha úton lettünk volna, s sokkal több térképet olvastunk, mint könyvet. Leragadtunk a cserepeknél, s ki nem húzott minket onnan semmiféle szemkihúzó ceruza, se azok a tollak, amelyekkel kérvényeket és tiltakozásokat utasítanak el a hivatalban. Néha összevesztünk, ilyenkor kettétörött cserepeken foglaltuk helyünket, noha ez sem volt igazi haragtartás. Egy-két kockánál távolabb soha nem kerültünk egymástól.
A sárga épület földszintjén fokozatosan kifejlődött egy önkiszolgáló, megkétszerezve ezzel a minket látók számát. Igazi látványossággá váltunk. A legképtelenebb személyiségek − egyéniségek − jöttek a tömbházak közé, s mindegyik úgy nézett ránk, mintha az agyunkba látott volna. A csodánkra járt már az egész város: a sakktáblán ülő lányok − így emlegettek bennünket. Pedig nem is sakktábla volt az, egyszer megszámoltam az első sort. Csak 7 négyzet volt rajta; nyilván elbaltázta az építész.
Mindegy… Úgyis csak a cserepek számítottak. Meg persze a házak. Igen, a házak is nagyon fontosak voltak. Ők szolgáltatták ugyanis az ülőalkalmatosságainkat.
*
A sok egyforma nap közül az egyiken különös látogatónk akadt. Kovács Péternek hívták, de nem azért, mert ez volt a vezetékneve, hanem mert a nagyapja híres kovácsmester volt. Kovács Pétert mi magunk Oszkárnak neveztük el, de azt már végképp nem tudom megmondani, hogy miért. Valamelyikünk ráragasztotta, s igényesen rajta is maradt.
Kovács Péter kedves fiú volt, s nagyon szeretett minket azzal a különös szeretettel, amelyikkel az ember a nála alacsonyabb értelmi szinten levő, de számára kedves barátokat szereti. Én beazonosítottam ezt az érzéstípust, de nem esett rosszul, inkább hálát adtam az égnek, hogy nem úgy szeret, mint lányt. Nem hiányzott nekünk egy udvarló.
Mondjuk, Kovács Péter más lányokat sem szeretett úgy. Őt semennyire se érdekelte a másik nem, hiába volt szép, egészséges fiú. Ez a sokszor hangoztatott nagy szeretete különben inkább szavajárás volt, mintsem igazán fontos érzelem. Persze nem hazudott soha, viszont ritkán látogatott meg bennünket, s mi olykor-olykor hiányoltuk is.
Ezen a napon nagy, tömött zacskókkal felpakolva toppant be az épületek közé cserkészingben meg terepnadrágban, s mi össze is néztünk, hogy mi ez a szokatlan viselet. Olga koromfekete hajú lány volt, hát ő fehér négyzeten ült, én pedig világosbarna, ezért én feketén. Szerettük a kontrasztot. Kovács Péter iparkodva lepakolta a holmiját, s szó nélkül lekuporodott elébünk egy fekete négyzetre. Mondanom sem kell, ez kicsit rosszul érintett, hisz így Olgával került szemtől szembe, nem pedig velem, s az ilyesmi engem mindig is zavart. Ekkor Kovács Péter szóra nyitotta a száját.
− Szombaton hippik közé keveredtem − közölte, s követhetetlen mozdulatokkal rágyújtott egy cigarettára. Mi hallgattunk, vártuk a folytatást.
− Hippik közé keveredtem − ismételte el Kovács Péter, s mintha szája különböző pontjaival szimultán szívta volna be a füstöt, egy fújtató, mérges sárkányra hasonlított.
− Hippitalálkozó volt a Szabó Jovannál az egész hétvégén. Szombat este beültem a körükbe egy kisebbfajta puffra, s nagyjából annyi volt a tennivalóm, hogy udvariasan elutasítom a marihuánát, ahányszor az én kezembe érkezik. Ez természetesen nem esett a nehezemre, hisz tudjátok, hogy nem érdekel az ilyesmi.
Olga meg én szaporán bólogattunk, hogy tudjuk. Én a magam részéről előhúztam a zsebemből egy félig kibontott csomag napraforgómagot. Megéheztem.
− Körülbelül kitalálhatjátok a sztori másik felét − folytatta a beszámolóját Kovács Péter. − Magasról tojtam a hippik szövegeléseire, pedig volt belőlük vagy hat darab, ráadásul be nem állt a szájuk. Az egyik mindenáron rám akart tukmálni egy lila tarka esernyőt, mert szerinte azt pont nekem találták ki. Akkor aztán megveregettem Jovan hátát, hogy ki szeretném tessékelni egy kis privát beszélgetésre. Ő vette is a lapot, ki is ültünk a konyhába, de ott meg elkezdett nekem magyarázni valami teherkocsikról az utcájukban, meg hogy ő sejti, hogy azokban illegális kutyákat szállítottak dán csempészek. És ezt nekem ecsetelte az ember fél órán át. El tudjátok képzelni, hogy milyen érzés volt…
− Ja, tudom − szólaltam meg első alkalommal. − Ismerem a Jovant, megalszik a tej a szájában.
− Igen, igen, de különben régebben nem ilyen volt − mondta Kovács Péter. − Kisgyerek kora óta a barátom. Hiperaktív kis kölyök volt, annyi élet volt benne, hogy meg se lehetett volna ölni. Mindenbe belekotnyeleskedett, amitől még unalmasabb volt, mint most. Ő maga egyébként úgy definiálja ezt a pálfordulást, hogy aki lassan beszél, azt komolyabban veszik… vagyis, hogy ő erre jött rá.
− Ugyan, kérlek − legyintettem, s véletlenül leköptem Kovács Pétert egy maghéjjal, mire ő lopva a mellemre sandított. Nem értettem az összefüggést.
− A lényeg az, hogy tanultam az esetből − fűzte tovább a szót Kovács Péter ügyet sem vetve rá. Hogy mit tanult meg, azt már nem mondta.
Sötétedni kezdett, a bolt lassan már zárt, s Olga elővette a kis rádióját, és megfogta valamelyik közelebbi állomást. Egészen szentimentális hangulat lett rajtunk úrrá, pedig nem is zenét adtak, hanem közönséges híreket. Ültünk, ültünk, s egyikünk se mutatta semmi jelét annak, hogy fel szeretne állni. Még Kovács Péter se, pedig ő valószínűsíthetően nem szokott hozzá az ilyesmihez. Ropogtattam a napraforgót, s már akkor se kínáltam meg senkit belőle. Ropogtattam, igen, a napraforgót, Olga pedig a rádiót ropogtatta. Elment az adás, s semmi szín alatt nem akart visszajönni.
− Vihar lesz − jelentette ki Olga, s olyan furcsa volt a hangja, mint egy ezer éve nem hallott ismerősé.
Ekkor valóban eleredt a záporeső, s ázni kezdtünk mind a hárman, de moccanni továbbra se moccantunk, csak ültünk a jobb szerencsére várva.
− És mondd csak, Oszkár, elfogadtad a hippiktől az esernyőt? − kérdeztem csurom vizesen, nem sok jót sejtve.
− Bár elfogadtam volna… − felelte Kovács Péter, s megigazította a nyakkendőjét.
Többé nem hagyott magunkra bennünket.
*
Pár nappal az eset után újabb vendégünk érkezett Szabó Jovan személyében. Jovan legalább két méter magas volt, de legfeljebb negyven kiló, ezért régebben nagyon féltem tőle. Ahelyett, hogy zsákban hozta volna a meleget (aminek igencsak megörültünk volna, hisz már napok óta húzódott az eső), egy zsák feldarabolt hullát hozott. Ezután még jobban féltem tőle.
− Isten hozott, ember – köszöntötte Kovács Péter a barátját, s egy pillanatra felkelt ültéből, hogy átölelkezhessenek. − Mire ez a sötét napszemüveg? − mutatott a Jovan orrán trónoló sötét napszemüvegre.
− Ó, erre gondolsz? − kérdezett vissza az érintett, s levette a sötét napszemüveget. Ezzel meg is válaszolta Kovács Péter kérdését, hiszen a szemén hatalmas, kék-zöld monokli éktelenkedett. Egyikünk se mert rákérdezni, hogy honnan szerezte a sérülést, inkább csak vártuk, mivel lep meg bennünket. Jovan középre helyezte a kezében tartott szemeteszsákot, s letelepedett hozzánk, ami nem volt túl kellemes dolog, ugyanis egy fehér kockát nézett ki magának. Így velem került szembe, s amint bevackolt, mélyen farkasszemet is néztünk, amitől végigfutott a hátamon a hideg.
− Hát hol hagytad a hippi barátaidat? − kérdezte nagy vidáman Kovács Péter.
− Nem adták magukat egykönnyen − felelte Szabó Jovan csak úgy, félvállról, mert igazából az én szememmel foglalatoskodott éppen. Már a szívroham kerülgetett, hogy belém ne habarodjon, de szerencsére a mi Oszkárunk igyekezett elvonni a figyelmét, ami valahogy úgy hangzott, hogy „Miről beszélsz, haver?” vagy „Mondj már valamit! Megijesztesz!”
Szabó Jovan nyelve, hála az égnek, rövidesen megeredt.
− Nem hagytam őket sehol, na. Itt vannak, a zsákban. Rájöttem, hogy ők voltak a dán csempészek, hát feldaraboltam őket. Mégse szeret az ember bűnözőket elszállásolni a saját házában…
A jeges döbbenet mindannyiunk arcára kiült, de csak egy röpke másodpercre. Olga remegő kézzel, mutatóujjával óvatosan elhúzta a szemeteszsák száját, s ekkor elviselhetetlen bűz csapta meg mindannyiunk orrát. Olyan elviselhetetlen bűz volt ez, s olyan rémisztő és groteszk az egész helyzet, hogy mindahányan futásnak eredtünk, messze magunk mögött hagyva Szabó Jovant az istenverte zsákjával együtt.
Soha többet nem merészkedtünk a cserepek közé.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
