1.
Éjszaka felkelek, és látom, hogy a lépcsőház kék fényben úszik. Majd megáll a szívem az ijedtségtől. Akarok szólni a szüleimnek, de eszembe jut, hogy nyaralni mentek… A nővérem meg bulizni ment, mint általában. Rettegek, de valami ösztönöz, hogy kiderítsem, mi lehet a fény forrása. Közeledem a lépcsőházhoz, a fejemet a korlátok között átdugom, és látom, hogy egy szárnyas fene röpköd a levegőben, kis kék csillámfényekkel körbevéve.
– Szia, Barnabás.
Majd elájultam, de kinyögtem valahogyan.
– Szia. Ki… ki vagy?
– Egy angyal.
– Miféle?
– Olyan kívánságot teljesítő
– Értem. Lejöhetek?
– Hogyne. Gyere közelebb.
Lejöttem, s két méter távolságot tartva figyeltem ezt a csodálatos lényt.
– Szóval, mit kívánsz? – mondta az angyal.
– Ühm. Gondolkodhatok rajta egy kicsit?
– Csak tessék.
Eszembe jutott a múlt éjjel látott műsor, ahol egy statisztikát állítottak fel. A statisztika címe „Ön szeretné-e tudni, hogy mikor jár le az ideje?” volt. Az emberek 91 százaléka a kérdésre nemmel válaszolt, és csak 9 százaléka válaszolt igennel. Én az a kilenc közé tartoztam. Mindig is érdekelt, hogy mikor mondhatok búcsút az életemnek, így legalább bármi kockázat nélkül vállalhatnám a halálos munkákat és a veszélyes szórakozásokat. Nehéz szituációkban nem kellene félnem, mert tudnám, hogy nem így fogok meghalni.
– Azt szeretném tudni, hogy mikor fog végződni az emberi életem, és hogyan.
– A válaszom: tíz óra múlva, és a szíved hirtelen leállása miatt fogsz elhunyni.
Nem akarom elhinni! Ismét szédülni kezdtem, és rángás kapta el a végtagjaimat. Hjaj... Csak tíz órám maradt? Hjaj, hogy lehet ez? Hisz az orvosok mind azt mondták, hogy hihetetlenül erős vagyok, és egészséges, mint a makk. Hogy lehet, hogy megáll a szívem? Muszáj lefeküdnöm, nagyon elfáradtam.
Bevetődtem az ágyamba, és rángás közepette, borzalmakkal teli gondolatokkal a fejemben néztem a plafont. Nehézkesen, de álom szállt a szememre.
Másnap felébredek, és egy számsort vélek látni a perifériás mezőmben. Azt mutatja 00:06:56:51. Csak hét órám maradt hátra. Hihetetlen. Ilyenkor – ha nem egyedüli az esetem – a legtöbb ember azt tenné, ami lehetetlen nagy hülyeség volna. Én úgy döntöttem, hogy ha már itt a vég, bosszút állok mindazokon, akik valaha is megszégyenítettek. Ha megvolt, visszajövök haza, és befekszem az ágyamba, majd örökre elalszom.
Általános iskolában a burzsuj Miloš bandája – tőlem vagy két évvel idősebb mindegyik – mindig piszkált, és egyszer, mikor hazafelé tartottam, utánam jöttek, és elvették a telefonomat. István, az a törpe dög, földhöz vágta, és ráköpött. Ekkor elmosolyodott, mint aki jól végezte a dolgát, és egy húggyal teli kondommal megdobott. Mondanom sem kell, hogy gyűlölöm azt az alakot, és az egész gruppját. Úgy döntöttem, őt látogatom meg először. István a város végén lakik egy kis kulipintyóban. Csóróbb a nyomornegyedek kutyáinál, és dögebb, mint bármi, amit valaha sólyom kóstolt. Gyűlölöm! Fél órámba tellett, mire odaértem, és ahogy láttam, már csak öt órám és huszonnégy percem maradt. Itt az idő. Bemegyek hát a kertjébe. Benézek az ablakokon, és próbálok tippelni, melyik szobában aludhat. Ez itt konyha, a fürdő, ez valószínűleg a szülei szobája, és talált! Itt lehet, az már biztos. Az ablakát csöndesen kifeszítem, és csak mosolygok, pont olyan vagyok, mint egy profi tolvaj. A kesztyűs kezemmel tárva nyitom az ablakot, és csendesen bemászok. Ott alszik a dögje! Szépen, csendben melléje megyek, és egy széket húzok oda. Leülök, és csak nézem, ahogy alszik.
– Helló, Pisti. Barnabás vagyok.
Nyögött rá valamit, most meg átfordult az oldalára, és lassan kinyitotta a szemét.
– Te meg? Mi az isten?!
Gyorsan rávetettem magam, és egy vastag zoknival kitömtem a száját, a torkát meg a kezemmel elszorítottam. Meg se tud mukkanni. Hadonászni próbált, és karmolni, de nem tudott semmit se tenni. Ha rosszalkodott, szorítottam egyet a nyakörvén. Halkan a fülébe súgtam:
– Emlékszel, hogy megaláztál engem az iskolában? Pedig jóval gyengébb voltam nálatok. A társaiddal, mind hatalmat gyakoroltatok a kisebbeken, és félelemben tartottátok a folyosókat. Én voltam a kedvencetek, emlékszel? Hogyne emlékeznél, te parazita. Na, mi van, kicsikém? Most félsz? Nincs itt a banda? Oh, nincs?
Nyögni próbált valamit, de szorítottam egyet a torkán, és elkussolt.
– István, István, István… Te vérszegény parazita. Impotens, törpeivadék. Be vagy szarva, mi? Úúú…
Ekkor éreztem, hogy a pokrócán átütött valami meleg folyadék.
– Picim? Csak nem behugyoztál? Édes kis pöcsöm, jaaaj de kis ártatlan vagy.
Elborult az agyam.
– Miért nem tudtatok békén hagyni? Miért kellett húggyal megdobnod? Miért nem tudtatok példaképet mutatni a fiatalabbaknak? Hogy lehettek rendesek, önfeláldozóak és közreműködők? Pista… Te gyenge vagy. És mindig is az leszel! A nyúltól is beszarik a farkas, ha egy tigris áll mögéje. Sose leszel értékesebb egy molekulányi szarnál. Kis beszari dög!
Roppant valami, és már nem mozdult meg többé István. Eltört a torka.
2.
Már csak négy órám van. Ideje, hogy elmenjek Miloš bölényéhez. Bato bölényhez. Igaz, hogy tízszer erősebb nálam, de én százszor okosabb vagyok, mint ő. Kiterveltem már, hogyan fogom elkapni azt a szemetet.
Mikor a házához értem, csak három órám maradt hátra. Ő is egy kisebb házban lakott. A szülei kitagadták, még mikor tizenhat volt, és most egyedül lakik itt. Szóval, a hangzavarral nem lesz most gondom. Körbenéztem a házát, és láttam, hogy az ablakfeszítéssel nem lesz már gondom, hisz nyitva van az ablaka. Ilyen szép időben, mint a mai, én is úgy hagynám. Csendesen bemásztam, és egy nappaliszerű disznóólban találtam magam. Apró tabletták voltak az asztalán és pizzásdobozok a sarokban. Drogos… Az ajtók le voltak szedve, így simán be tudtam nézni a szobákba. Mintha minden nekem lett volna előre tervezve. Hát itt vagy. Elmosolyodtam és bementem. Bato a hátán feküdt, széttárt karokkal. Hát jöhet a tervem. Levettem a vállamról a kötelemet, amit otthon a pincében találtam, majd az egyik végét jól odaerősítettem az ágy lábához. Átlósan átdobtam a testén keresztül az ágy másik lábához. A kötelet áttekertem a lábon, majd áthúztam a mellette lévőhöz az ágy alatt. Áttekertem azon is a kötelet, és megint átlósan a még nem használt lábhoz áthúztam, erre a lábra is rátekertem. Fogytán volt már a kötél, éppen elegendő maradt, hogy majd feszesen rá tudjam akasztani Bato ágyának a láb felőli oldalán lévő, kiálló kis oszlopára. Hát jó. A kötél egy ikszet fog rajzolni a testre, ha ráakasztom majd az oszlopra, így pont jó lesz, hogy pár percre lefogja a hatalmas testet. Hurkot kötöttem a kötél végére, és ott álltam a kezemben vele. Elkezdtem húzni a kötelet az oszlop felé, és jól ráfeszült Bato testére. Már alig bírtam húzni, úgy feszült, de végül is ráakasztottam az oszlopra a hurkot. Bato elkezdett morogni, és nyögött egy „baszd megot”.
– Batus?
Nyögött még egyet, és megpróbált átfordulni az oldalára, de a kötél lefogta. Ekkor a kezével a mellkasához nyúlt, és felemelte a fejét.
– Szia, Bato! Barnabás vagyok. Emlékszel rám?
– Mi a fasz?! Mi a szart keresel te itt? Mindjárt szétbaszom a fejedet!
Ekkor próbálta lerángatni a kötelet magáról, de csak nagyon nehezen tudott mozdulni. Minél jobban húzta a kötél egyik felét, annál jobban feszült a másik. Kihasználtam az alkalmat, és egy földön lévő serpenyővel fejbe vágtam. Ettől lenyugodott egy kicsit.
– Azért jöttem, hogy bosszút álljak. Tudod… Nagyon sokat szarattatok. Túlerőben voltatok mindig, és sose adtatok esélyt, hogy ellenkezzem veletek! Mi a faszt képzeltetek?
Elcsukló hangon válaszolt.
– Én nem tudom, miről beszélsz. Én nem bántottalak.
Bang! Még egyet formáltam a fején.
– Fizikailag nem. Te vagy az, aki mindig ráordított az áldozatra. Te vagy a megfélemlítő a bandában. Miért kellett beállnod melléjük? Egymagad eltángálhatnád mindegyikőjüket, te mégis beállsz ezekhez a pitikhez?!
– Nem tehetek róla. Senki se szeretett! De ők tiszteltek.
– Sose tiszteltek, Bato! Csak a fegyverük voltál!
Még egyszer fejbe vágtam a serpenyővel, de úgy, hogy letört a nyele. Ekkor Bato sírni kezdett. A könnye a homlokáról patakzó vérrel keveredett össze. Nagyon megijedtem a félelmén. Hogy lehet, hogy egy ekkora ember megadja magát, és meg se próbál kimászni a bajból?
– Barna… Sajnálom. Kérlek. Meg tudsz bocsátani?
– Bato? Megijesztesz. Miért nem vagy most erőszakos?
– Nincs értelme, Barnabás. Úgy szégyellem magam, sose voltam rossz senkihez régebben. Volt családom: szegényes, de szorgos. És én kidobattam magam, csak hogy a fiúkkal lehessek. Igazad van, Barnabás, csak kihasználtak, de ezt a gondolatot mindig elvetettem. Hisz ezeknek adtam az egész életemet. Sose próbáltam ezt megbeszélni senkivel. Valószínű, ellenem fordulnának, ha kiderülne, hogy ilyesmin gondolkodtam. Kérlek, Barni! Kérlek, ne haragudj!
– Jól van, Bato. Most eloldozlak, jó?
– Jó.
Ekkor a kötelet leakasztottam az ágy oszlopáról. Féltem kicsit, hogy rám fog mordulni, de csak békésen ült ott.
– Bocsánat, Bato… De nagyon haragudtam rád.
– Semmi baj, pajtás. Rám fért… Kérlek, most menj el.
Szó nélkül távoztam a szobájából. Istenem… Ez nagyon kikészített… Bato jó gyerek… Szerencstélen flótás. De most nem hagyhatom abba. Még csak egy órám és negyvenöt percem van hátra. Úristen, hogy repül az idő!
Miloš… Istenem, de gyűlöltelek mindig is! Miloš az, akinek mindig a legnagyobb a szája. Gazdag családból származik. Mindene megvan. Van motorja, autója, szép barátnője és rengeteg pénze. Egyetlen tehetsége van, és az a pénzköltés. Azért is ő az egyik legnagyobb a csapatban. Gazdag, és mindig adott a társainak a saját dolgaiból. Ő volt az „agytröszt”. Ő találta ki az eszméket. Egyik híres mondata a következő: „A nőket cseréljük, cseréljük a piát, az autót és a motort, de barátokat, azt soha.” Ő találta ki ezt a szarságot. Az egész várost félelemben tartja emígy. Igazából neki csak mellékes ez a banda. Ott kezdte, mint piti bűnöző, majd megalapította a városban a Silhoottek klubját (nem szólt nekik senki, hogy nem így írják?), amit mellékesen az apja szponzorál, és minden bűnös tettük után perkál a rendőröknek. Igazi maffia. Hát, ha már a halál közeledte itt van, akkor miért ne tegyek valami jót, ennek a ki-be baszott városnak? Megölöm Milošt. A nagytatám pisztolyát tartogatom számára. Nem lacafacázok vele. Egyből kinyírom!
Miloš messze lakott Bato házától. Szinte egy órámba telt, mire odaértem. Egyszintes házban élt, díszes kerítéssel körbevéve. Pompásan nézett ki. A kerítés nem volt magas, csak a kutyával kellett leszámolnom valahogy… Hússal, mi mással? Gyorsan rákoncentráltam a perifériás látómezőmre. 00:00:45:19. Uff, siessek! Még haza is kell érnem.
Gondosan megfogtam, és bevágtam a kert másik végébe a jókora húscafatot, ami után a kutya tétovázás nélkül odafutott. Átmásztam a kerítésen, a lábtörlő alatt tartották a kulcsot – még két évnek ezelőtt, mikor hazafele tartottam a suliból, kifigyeltem, már akkor bosszút tervezgetve, most jól jött ez az infó –, és lassan kinyitottam az ajtót. Már csak a riasztóval kell számolnom… Aj, hogy csináljam? Na, majd befutok, lövök, és ki. Ja… Csak gyorsan. Egy, két, há! Berontottam az ajtón és futottam volna, de nem hallottam a riasztó sípolását. Ne már! Nem kapcsolták be? Tényleg, a sors kitervelte az utamat. Ennél tökéletesebb már semmi se lehet. Körülnéztem a házban. Mindenhol piák voltak szanaszét hagyva, összetört üvegek… Végül is szombat van, vagy mi. Benéztem a szobákba, és megtaláltam a kis rohadékot. Ott feküdt az ágyon, a hátán, úgy, hogy a két lába lelógott. Pia- és cigiszagú volt az egész szobája. Rendesen bebaszhatott… Azért bemutatkozom… Tudja, hogy ki ölte meg.
– Miloška?
Rám nézett, majd visszaejtette a fejét a párnára. Váratlanul felugrott, és egyenesen nekem szaladt. Időm se volt pisztolyt rántani. Az öklével kezdett ütni, én csak védekezni tudtam. Halálra rémültem. Könnyű testét ellöktem a magamétól. Felkeltem. Gyorsan fejbe rúgtam, és kiszaladtam a házból. Nem számoltam a kutyával kifelé menet. A lábamba harapott. Bassza meg! A szabad lábammal a fejére tapostam, ettől az akciótól a földre estem. A kutya végre elengedte a lábam, de most a faromba harapott. Az öklömmel ütlegeltem a kis fenevad fejét, majd eszembe jutott, hogy a teste védelme gyengébb, mint a feje. A derekára könyököltem, és egy nagy sikoltással elengedte a fenekemet, de ekkor a karomba harapott. Na jó, most már könnyebb dolgom lesz. Feltápászkodtam, a kutya lógott a kezemen. Én csak simán a falnak vágtam, ekkor eleresztett. Átugrottam a kerítésen, és futottam haza.
3.
00:00:10:00 végre otthon. Észre se vettem, hogy ennyire elmúlt az idő. Még szerencse, hogy a szüleim elmentek külföldre, a nővérem meg buli után a barátnőjénél aludt, és sokáig nem is jön haza. Haha... Ez mekkora szerencsétlenség volt… Sajnos… Sajnos a legnagyobb paraszton nem sikerült bosszút állni, de végül is megtettem a kétharmadát annak, amit akartam. Csupa-csupa vér vagyok, meg seb. Hol a jód? Áh, itt van. Körbelocsolgatom a sebeimet. Befekszem a kádba, meleg vizet eresztek és pancsolok. 00:00:05:00. Öt perc? Hmm, be kellene feküdnöm már az ágyba. Mindjárt megáll a szívem.
– MI A FASZOM!
Ordítottam el magamat, mikor Miloš részeges képе jelent meg előttem.
– Hé! Otthagytad a pisztolyodat, te marha. Pluszban még a lakásajtótokat is nyitva hagytad, te geci. Mit akartál tenni?!
Odajött közel hozzám, és a pisztollyal fejbe vágott. Rögtön összeestem a kádban. Az arcom a vízbe merült, és véríz keringett a számban. Miloš kicsupált a hajamnál fogva a víz alól. Felálltam, majd ráültetett a kád szélére.
– Miloš, én nem akartalak bántani.
– Mi a faszomnak kellett akkor a pisztoly? Tudod, mit? Ha elmondod az igazat, békében hagyom a családodat, oké?
A szájam egy lefelé hajló banánívvé alakult, és a szemem összemosódott a szempillámmal. Nem volt könny az, amit sírtam. Sima sós vér volt. A szájamba folyt, és onnan le az államra. Nem néztem a szemébe. Bólintottam, majd tisztán és érthetően kimondtam:
– Meg akartalak ölni.
– Rendben. Hova kéred? Fejbe vagy szívbe? Tudod, a szív, az biztos halál. Az agy még túlélheti… Én a szíved választanám. Megáll rögtön, és nem látom többé a buzi képedet.
Ekkor hirtelen megnyugodtam, és egy elégedett mosoly telepedett az arcomra.
– Oh… Hát itt van?
– Mondd, vagy én döntök!
Mosolyok… Csak a mosolyok jártak a fejemben. Anyám mosolya. Apám ölelése és a nővérem végtelen szeretete. Hálátlan voltam, azt hiszem. Nem kellett volna, hogy így végződjön. Miért gondoltam egyből a bosszúra? Nem tudom… Ez fájt a legjobban. Semmi se fájt jobban, csak a lelkem szaggatott ponyvája. De közben elvakított a fájdalom, és a sok szeretet nem jutott eszembe. Hogy is állok?
00:00:00:09 – Figyelek.
00:00:00:08 – Lehunyom a szemem.
00:00:00:07 – Anyámra gondolok megint.
00:00:00:06 – Ó, az iskola… A legszebb éveim ott töltöttem.
00:00:00:05 – A mosolyok, amiket kaptam.
00:00:00:04 – A Majsai híd.
00:00:00:03 – A kedvenc képregényem.
00:00:00:02 – A megbánás.
00:00:00:01 – A bosszú.
(A Becsén megtartott KMV szépirodalmi versenyén a szabadkai Joó Bence novellájával kiérdemelte a Kilátó különdíját.)
