A TENGER – AMIKOR MI MÁR NEM
Az út végén, amikor több-kevesebb év (háborúk esetén akár egy-két évtized) után ismét eljut a tengerre, bármeddig tartott az út és bármilyen késő is van, amikor megérkezik, legelőször mindig a partra megy, hogy megnézze és megtapogassa a tengert, vagyis hogy leellenőrizze, ott van-e, megvan-e még, és eddig még minden alkalommal megvolt, ugyanúgy és ugyanott, ahogy több-kevesebb évvel (háborúk esetén akár egy-két évtizeddel) korábban ott hagyta; ebből az egyszerű tényből pedig, hogy tehát a tenger ugyanúgy és ugyanott van, mint ahol és ahogy azelőtt volt, ebből a hétköznapi, mégis mindig, újra meg újra zavarba ejtő tényből tehát (meglehet, valamely téves logika alapján) arra következtet, hogy a tenger addig is megvolt, végig, ugyanúgy, amíg ő nem látta (vagy háborúk esetén nem láthatta); és ha ezt a (meglehet, téves) gondolatmenetet csak egy kicsivel is megtoldja, akkor már sejteni véli, hogy mitől olyan zavarba ejtő, mitől olyan megbabonázó, és mitől olyan lenyűgöző újra meg újra a tenger, amely akkor is meglesz, ugyanúgy és ugyanott, amikor mi nem látjuk, nem tapogatjuk és nem simogatjuk már.
A PÁTRIÁRKÁNAK MELEGE VAN
Hetek óta eszembe jut, nem hagy békén, foglalkoztat, újra és újra felzaklat, egy jegyzetet is elkezdtem írni róla, aztán abbahagytam, nem sikerült megírni, beletört a tollam, ebbe is, mint annyi másba, és mégsem hagy nyugodni most, újra előtolakszik, vagy inkább folyamatosan ott van a felszín alatt, mint valami véraláfutás, úgyhogy mindegy már, hogy jó-e a mondat, szépen ívelő-e a gondolat, hogy tehát a szerb pátriárka, vagyis a szerb egyház feje, a nemzetlelki atyja és legfelső szellemi vezetője, néhány hete a melegek felvonulásának betiltását követelte a belügyminisztertől, amihez persze joga van, a „ferdehajlamúak” elleni fellépés mondhatni a pátriárka szíve joga, és mégis, mintha több szempontból is különös, mondhatni bizarr volna a helyzet, amely előállt – és most kellene az említett szépen ívelő gondolatmenet, a meggyőző példák és a lehengerlő érvek, hogy miért is kelthet viszolygást ez a csók, amely az állam és az egyház között ismét elcsattant, és egy könnyed eszmefuttatás is jó lenne, arról, hogy miért és hogyan kerülhetett az utóbbi időkben az oltár mellé újra a nemzeti zászló, és hogy mit keres a magyar, a román, a szerb, a szlovák vagy akármilyen másik nemzeti lobogó akármelyik templomban – de ez az a pont, ahol a legutóbb is elakadtam, mert mintha valamiért nem tudna innen tovább ívelni a gondolat, nem lángolnak fel az érvek és a példák, csak ez az érthetetlen, nyers tény marad, a maga csupaszságában, hogy a szerb pátriárkát a melegek felvonulása nagyon zavarja, míg viszont a nők megerőszakolása, úgy tűnik, teljesen hidegen hagyja – a melegek felvonulásának betiltását ugyanis fennhangon követeli, a nők megerőszakolásáról ellenben továbbra is, még mindig mélyen hallgat, ugyanolyan mélyen és bölcsen, mint ahogy annak idején, a háborúkban is hallgatott, akkor, amikor a szerb katonák a horvát, bosnyák, albán nőket erőszakolták – nem, a szerb nép szellemi vezére sem akkor, sem most, ebben az úgynevezett „békeidőben”, nem szólalt fel ellene, nem vetette el a nemi erőszakot, következésképpen a melegek békés felvonulása tilos, ellenben a nők megerőszakolása, legalábbis az egyház által, meg van engedve – és akkor jó volna tudni, jó lenne megtudni végre, hogy ez az egész mégis mit jelenthet, és hogy mi ez a Nagy Kelet-Európai Karnevál, amelybe csöppentünk, és mik ezek nemzeti zászlók a templomok bejára felett, az oltár, a feszület mellett – vagyis, végső soron, talán csak annyit kellene tudni, hogy vár-e bennünket valaki odaát, amikor majd átlépünk, és ha igen, hogyha vár, akkor töviskoronával vagy zászlókkal vár-e ránk, vagy esetleg valami egészen mással – vagy nem, nincsen szó átkelésről, nincsen semmiféle „odaát”, és akkor a vezérek, a pátriárkák, a vezetők meg az egyházfők nyugodtan felszentelhetik a zászlókat, a fegyvereket, és áldásukat adhatják a pálinkától bűzlő katonákra, szentelt vizet szórva a nemi szervük tájékára.
TIGRISEK ÉS HIÉNÁK
És már nem maradt más, csak hogy várjunk, mondta, mert nincs mit tenni, csak várni és várni, töretlen szívvel, kitartóan várni, kivárni, mondta, amíg Arkan tigrisei eljönnek, és likvidálnak bennünket, lehetőleg fájdalommentesen, mondta, erre várunk, csak most a tigrisek valamiért késlekednek, húzzák az időt, vagy lehet, hogy máshol akadt dolguk éppen, valami, ami fontosabb nálunk, mondta, úgyhogy csak várunk, és egyre várunk, töretlen szívvel, de nem adjuk fel, mondta, mert előbb vagy utóbb eljönnek majd, és néhány golyóval likvidálnak bennünket, ha nem a tigrisek, akkor a hiénák, ha nem a hiénák, akkor a cápák, mert mindig lesznek újabb tigrisek, újabb hiénák és újabb cápák, akik eljönnek végül, és mint a fertőző, kivénhedt, legyengült kutyákat, agyonlőnek majd minket is végre, szinte már könyörületből, mondta, szinte már kegyelemből.
(Az írás lapunk Kilátó mellékletében jelent meg.)
