Darabjaikra száradtak a felhólyagzott szemcsék. Schiele éjféli lelkei – és más is történt. Pár ilyen érzés, néhány folytatásának a felismerhetőségig ráncosodott igazságkeresései. Soha nem érdekeltek a zöld jelzések, a velük járó egyéb illúziók sem. Másként mértem. A kijelölt úthoz eléggé illett azoknak a sorsa, akik úgy tudták eltölteni az időt. Nem történt velük igazából semmi olyan, hogy ne a kómát válasszák végül a lehetőségek közül. Gyűlölet-irodák, érdemes és kevésbé jól informált plakáttestek, élő szövetekből.
Nekem is azt tanították, hogy a mélyről indított, természetes ordítással ellentétben az lesz a dolgom, hogy meghúzzam magam. Akik túlélték a nyolcvan százalékot. A leszármazottaik most is azokat a pozíciókat töltik be. Bármilyen szagú is az igazság. Élet, szaporodás, a helyzethez képest legnagyobb örömök megkeresései. Nagyobb dolgokat sem okádott ki egyik komolyabb világtörténelmi könyv se magából. Bármennyire volt meztelen a cím. Szinte visszakereshetetlen, mint a legtöbb erre ítélt dolog. Nem fontos, hogy asszimiláció vagy másnak nevezem. Különben már az összes elpusztult volna. Itt legtöbbször tényleg csak úgy érdemes lakni, hogy ne engedd túl közel magadhoz, akivel valamiért találkozol.
A múltam rejtett darabkáit többször is kerestem. Ugyanazt éreztem. Valahogy mégis túlélték. Meghaltak, esetleg átnevelődtek. Vagy ha szaporodtak, a legtöbb esetben megint igazolták a tények a tulajdonságaikat. Néztem a fiatal, tehetséges, vagy kevésbé annak mondható embereket, hogy olvadtak bele az eléggé akaró testekbe. Nem fontos mikor, melyik irányba. Kiherélt szatírok, mocsárszagú tekintetek, összehúzott disznószemek. Többen megtették önként is. A programmal nemcsak nyakkendő jár. A kondícionált gondolatok ilyenkor mindig nagyon fontosak.
A varázsszó a piacod is lesz. Vagy tesz róla, az úgynevezett saját fajtád, hogy írmagod se maradjon.
Még semmim nem került ki a fiókból, és untam az egészet, már mielőtt apám egyik borpincében dolgozó ismerőse mesélte. Ismert festőket, írókat is. Hogy a legtöbben hogy őrzik a hatalmas, itt rekedt sikereiket. Azt mondta, a fiatalok azon az áron jöhetnek, ha megtolják a szekerüket. Aztán majd ők is csinálhatják ezt, ha elég sok érdemük van már. Szembesültem idővel olyasmivel, ami igazolhatta a gőg, a számítás előrevetített katonáinak a hagyományőrzését. Aki figyelt egy kicsit, láthatta, hogyan történik. Gondoltam megint, azért se írok. Mással is találkoztam aztán.
Soha nem a cáfolatok fejtik föl a történéseket. Ha már nem érzem, akkor nincs is. És a történelem valóban a megesett dolgokban van, nem pártoskodó emberek szájában. Nem lehet misztikus istenekké változtatni a tényeket. Ha másképp, akkor nem maradt volna életben egy sem. A tulajdonságaik végig a pusztulás felé mutanak. Mégis inkább maradtak. Megint a gyávákkal keverdetek. Itt is a saját rémeiket örökítették tovább a gyerekeikbe. Aztán már csak néha lehessen felismerni valami érdekesebb, felbukkanó molekulát. Az álarcok alatt a háttér szemvájatai. Nem érez, azt látja, amit kell. Kinevelt tulajdonságok. Mégsem törődik vele. Inkább megegyezés szerint lesz sikeres. Képviseli az érdekeimet, meggyógyít. Megtanít, amire szükségem lesz. Nem egyedül itt tenyésztenek szolgákat. Akkor is, legtöbbször itt szégyenlem.
A posta épületével szemben, a sarkon álltunk, és úgy folyt a testből az energiára áhítózó követelések áradata, már akkor is, ha egy szót sem szólt. Az ablakban még ott maradtak a jelenethez a díszítések. Valami nem lesz jó. Mellettem a vámpír sugarai sem mondanak mást. Az átkelők mozgása által generált zene nem az, ami megnyugtatna. Közben benézek. Visszanéz, tudom, hogy nem lát semmit, csak az ösztön. A nyolcas jelzés. Ha lencse, akkor olyan távlatok felé mutat, amiért a két nagyapa közül a kevésbé az öröksége kényszeríti. Miután elfogyott az ittmaradáshoz szükséges belőle, be tudott költözni pont a sajátnak hitt térdébe. Bizonyíthatóan hasonló tüneteket produkál. A kötél kifeszített szögei, a nyakszirt megfelelő reccsenései. Nehezen mozdul. Sok beszuszogott fényre van szükség, hogy használja a szívószálszerű aranyfolyosót.
Fölkiáltójelként villogott a fejemben. Mégis, inkább csöndesen nézegettem tovább az asztalon talált újságban, hogy a még akkori elnöknek a szájában az alsó metszősorban kivillanó fogai is megerősítik, hogy mire kell vigyáznom. Az öregasszony szemüvegére még kétezer dinárt kellett fizetni. Persze, elhozhatja majd legközelebb is, nem ér semmit egyik papír sem, amit mutogatni kezd. A nemtetszésének is hiába ad hangot, nyugodjon meg, nem jól értette a lánya sem. A szemben ülő, potrohos férfi úgy viselkedik, mint azok, akik nem választották egyszer sem a Jupiter holdjait, likvor helyett. Nem kell a zsebkendő és hallgasson már, nem kell, nem kell semmi... Az asszony tipikus lábfeje. Ugyan nem látszanak így az ujjak, mégsem hagy kétséget megint, hogy miért maradt életben már a nagyapja is. Az a fajta testalkat, ami nem szívesen adna ki semmi olyan dologra, ami nem a képmutatást szolgálja. A vizsgálat után kijön a potrohos. A jövő hétre készen lesz. Az egyenkosztumös nőnek is odanyújt nyájasan két nagyobb címletet, a papíron szereplő, meghatározott végeredmény mellé. Ódzkodik először. Picit meghajtva magát, a szerepének megfelelően viselkedik.
Mindenkiben ott motoznak az elődök összes félelmei. Amitől ezek a részletek maradnak talpon. Akit azért nem szerettek úgy, ahogy a másikat, mert ő nem elvenni akart, inkább csak sóvárgott rá. Elfogadni, ha megajándékozzák feltétel nélküli érzésekkel. Nem üzletként tekintett az életre. Azt hitte, hogy azért született, mert szeretni akarják. Nem tudta, hogy a ki, mikor teszi tisztába a másik dolgait játszattják vele, amihez igazából nem túl sok fűzi. Minden családban kimondja az igazságokat. Addig verték bele, amíg meg nem tanulta, hol a helye és minek csinálták meg. Mert igenis kutya kötelessége. Azért táplálják, iskolázzák ki, ez a legkevesebb... Nem biztos, hogy egyedül meg tud bírkózni vele. Túlságosan szereti a szépet, az érzéseket. Önmagukért éli meg. Nem kívánja megkerülni az oldalak nélküli indolkodást csak azért, hogy divatos ruhákba öltözzön. Tegye, amit kell, azért hogy úgy legyen? Inkább a bankszámlán a kamatokkal együtt tovább növekedhessen a lelkek befoltozhatatlansága. Akikkel élni kényszeríti magát. Szívesebben lettek a massza részei, mint a fölfordított tulajdonságok birtokosai.
A turáni koponyák dicsőítői is sokat beszélnek róla, hogy miért olyan nemes az ilyenre születettek életvitele. Mire lehetnek büszkék, kié a föld. Mindig olyanok lakták nagyobb mértéket képviselve egyes helyekkel ellenben, akik azért jöttek ide, mert valamiért úgy érezték, hogy nagyon kellett. Aztán megint mások kiírtották, aki azelőtt volt ott, vagy maguktól sorvadtak vissza. Bizonyos gepida kötések a nyakszirt környékén. Úgy olvadtak egymás szerveibe mind, akik őrizték a határokat, vagy valami másért tartották úgy, hogy az egyedül az övéké lehet. Almáskertek helyén nőtt titkok. A kipusztulás helyett mind a félelem érzését választották.
A homlokára terebélyesedik. Az empírikusok és a biedermaier pozőrök hajviselete közé szorított, ami eszembe jut. Quiff. Finomabb átmenetre épülne. Az oroszlán tulajdonságai így is kétségesek, hiába a dísz. Nem Elvis, vagy James Dean üzenetek felé kell haladni a továbbgondolásnál. Fölfelé törekvő. A csigák és az egyenes lehetőségei. Eleget láttam ilyet, mielőtt más jelentést nyírtam a tükörképemre. A szemek úgy ülnek ott, hogy a törzsre nemcsak következetes egyenruhák díszbrossai lesznek jellemzőek. A zömökséget viszonylag arányosra húzta az idő. Köztes állapot. Picit jobban megnyúlt végtagok. A kézfej tartása törekedni próbál egy kicsit a nemesi, vagy legalábbis a finom, jellemes tulajdonságok felé. Közben a kétségeim egyre jobban fölerősödnek. Látszik rajta. Meggyőződése, hogy vele nem lehet újjat húzni. A tenyér puhaságán is felismerhető. A kéz felső párnázotsága emlékeztethet azokra a dolgokra, amikre legtöbbször az tud csak rímelni, ami nemhogy erősítene az összképen, inkább kizárja az igazságot. Mikor elkezd egyre jobban megnyúlni valami felé az árényka, a súlykolt jelenet nem lehet valódi. Minden támadásának oka az önmagába vetett hit. Az ezzel való azonosulásból kivonatolható félelemmutációinak jellegzetes szaga. Próbálgatom rá a szimpatikus tulajdonságokat is, de ami már voltam valamilyen formában, azt könnyedén ismerem fel.
Bármennyire is mondják a fejemben a gyáva reflexek, hogy csináljam azt, mint amit a szerepem diktálna, felemelkedem, és Anna mögé állok. Kezdek levegőt venni. Kikapja a kezéből. Remeg a puha, párnás újbegyek közt. A keret színei felelnek a történet szögeiért is. A vér hasonlíthatóan közelít a ritka levegőn megismerhető forráspontokhoz. Nem tudja elfogadni, mechanikusan hajlította meg... Látja már, hogy azért jött csak, hogy rájuk fogja. A szemüveg, kétségtelenül már sérült volt... ez azért van, mert biztosan papír zsebkendővel lett megtisztítva... A lányok mindig elmondják, mikor odaadják, hogy... A csukott ajtó mögül is hallatszik. Mielőtt bemenne, nem néz rám, csak jól méri fel a helyzetet. Hirtelen kivágja az ajtót, és ráparancsol, hogy: „Tessék!”.
Úgy fordul ki a szituációból, mint aki már megtanulta, hogy ha elég gyengének tűnik az áldozat, akkor mit kell tennie. Lebegő, sebbe törhető mondatbuborékok. Frakcionált szavak. Vezetésre született, erős társ jár hozzá. A szerep megtartása nagyon fontos – bármi áron. Elfogadhatatlan bevallani, ami nem illene a díszletbe. A mártír szerepe az öltözőben alakítva sem felelhet meg. A szürke szőrme micisapka már mutatja, hogy a gyorsaság és a szög, ahogy odavágódik a lépcsőre, mielőtt fölkerül a rövidebb fehér köppeny, nem engedi a kinti időjárás keltette színeket eltűnni. Inkább a bíbor, majd a felismerhetően lila felé fog közelíteni.
Egy Csontváry-kép egyik városának utcába sűrített neve. A jól parkosított udvar és a szűk bejárat megfelelően takarja, ha mást mondanának rá. A két szemöldök közti sima rész úgy szuggerálja, mint az arc többi része is, hogy mi történt meg a viselőjével. A szavaktól mindig sokkal fontosabbak a szereppel sem eltakarható részek. Az ilyenre miért a szemek ontják magukból a gyomorszorító erőszak lehetőségét?
Azon múlik majd a besorolásuk, hogy milyen listákon szerepel a nevük. A születési dátum, a névnap alátámasztható velejárója. Egy herceg tisztázatlan távozása, és egy egészen másik, közeli dátum úszkáló darabkai.
Istenszerű figurák és egyéb ajándékdobozok. Tele mindenféle lehetőséggel. A zuhanásra születettek, ha eljutnak idáig, hinni kezdik, hogy megérdemlik, amit másokkal fizettetnek ki. Nemcsak pénzzel lehet csinálni. Nem véletlenül áll oda a dolgok élére. Értelmi valláskópiák. Körbe járnak a lehetőségek. A szomorú bohóc szerepei és változatos, domináns érzések.
Az agresszivitás több esetben is a fantázia hiánya. Ugyanakkor lehet még a vele mégis rendelkező személy azonosulása az üresre szikkadt húsdarabok elhitt önvalójával. A segítséget a saját érdekei szerint értelmezi. Győzni akarás és harcra készség. Mindent feláldoz az érdekében. A választott helyzetek mázában. A valóságban a megjavított életek helyén nyomtatott papírlapok, számsorok és egyfajta gondolkodás lehetőség szerinti megkerülése. A vagyok valaki, ezért irányítok érzése, ahányszor találkoztam vele, ezt tette az emberekkel. Minden pozícióban. Az álló részek. Megalkuvás, trepanáció és más limbikus fertőzések indigózása.
A nem szűnő telefonhívások két-három hét után, általános beszélgetési hangszínt kényszerítenek ki. Már nem tudja, persze, megnézte, és most már csakis a réteget felvivő partnervállalat hibája lehet. Nem érti, miért nem vállalják fel a reklamációt. Aztán bizonyos véletlen események közben elszólja magát az egyik nő. Ő se érti, hogyan tudták így megégetni. Testet ölt. A zenekar számai és egyéb vonatkozásai itt többféleképpen is behelyettesíthetőek.
Pár perccel éjfél után a százhuszonhatos, kilenc is lehet. Triplázza az esélyeket. Még nem volt olyan február 13-a, ami nem változtatott meg valamit. Belépünk. Ahogy kiderül, hogy kik vagyunk, miért jöttünk minden világos. A lámpákat is fölkapcsolja hozzá. Felpróbálja, elkezdi mondani, hogy nincs az arcához rendesen idomulva... A nők közül, aki már hét éve. Ismer itt mindent, amit kell. Hogy mondja el, meg azt is, amiben cinkos kell, hogy legyen. Ahogy a „Kérem?” elhangzik. Benne van minden, ami a megrekedő életenergia érzését le tudja fedni. Az akarat érvényesítését kizárólagos célként telyesíti be. Az eredője a sötét, műszerekkel berakott szobában született meg, mikor nem sikerült az önexponáció kívánt betelyesítése. Nem kell fizetni. Keresi egy pillanatig az elmaradó hálálkodást. Az udvarias fogalmazás mögött is látszik, hogy nem akarnak többet itt látni. A társított papírokat kár is lenne kikérni. Nem újkeletű. Mindig pont olyanokat nyomtatnak, ha olyan kéri, amik nem hagyhatnak kétségeket.
A meghajlítást követően. Aki sok mással együtt elfelejtette, miben különbözhetne a társaitól. Forróra változik a kerettel együtt a lencse rétegein át, az önmagáról kivetített kép. Úgy hólyagosodik a felülete, mint a vastagra maszatolt, rosszul elmeszelt események kényszerképzetei. Hamisra tükrözi. Mikor pár perc múlva visszamegy, újabb ordítással folytatódik. A feltételezett beszélgetés helyén a sérthetetlenségi monológ. Az ajtó bevágása. A kevesebb, mint hétéve alkalmazott nő, majdnem elsírja magát.
Amikor a színpadon új bábok ereszkednek le a zsinórpadlásról. Kezdtek újrarendeződni a szerepek. Ki, melyik főbb rendszereknek lesz kissebb, nagyobb együtthatója. Vagy esetleg porként ragad a légüres tér egyéb darabkáira. Lettek aztán kegyvesztett bírók, ügyvédek, orvosok és mások is, hasonló pozíciókból. Kihullott a kezükből, amit csináltak. Nem voltak rá hajlandóak, hogy annyiszor adják el a lábuk alól a földet, az emberek életét, ahányszor az még lehetséges lesz. Ismert üzletek öltözőiben eltünve. Elkábítva, kopaszra nyírva a szállítás előtt. Volt, aki nem talált más sorsot. A szervek, amik azért kerülnek más emberekbe. Olyan műhibák ismerői tudnának beszélni róla, akiknek bizonyos darabkái helyén, ha nem is volt szó róla, a műtét után közvetlenül már csak a gumikesztyű, vagy valami kóc volt kitapintható több helyen is, mint elegendő. A nagyapám műtétére a kórházi orvos hidegkék szeméhez úgy illetek a karmai, a hanyag, lusta nemtörődömszerű, zsebre vágott jutalma, amit anyám nyújtott át azért, hogy a megfelelő helyre kerüljön a listán. Ő épp a saját darabkáival lélegzett tovább. Megint egy olyan jelenetet nézetett velem végig az, ahol voltam. Egy egészen másik, üres teremben. Minden újra tovább erősítette, amit már annyiszor láttam.
Homályos szemek járnak annak, aki elég messziről érkezik. Az igazság, bárhogy is magyarázzák, valóban nem rendelkezik oldalakkal. „Csak az kiabál, aki fél”. Aki ezt a számot írta, tudja a megfejtést. Azelőtt tette, hogy akkorát zuhant abba, ami történik az olyanokkal, akik ezt fogják választani, hogy nem akart már ember sem lenni. Talán szégyelte. Eltúlzott bércek, lidércfejedelmek, nemcsak a neve. Ő is egy másik eón szeretetét folytja bele a többi ember közönyébe. Csillagtelep, a hullámzó falak. Minden ilyen helyen. Úgy tudja eladni, aki részt vesz a játékban. Nem kell, hogy zárjegyezze. A gondolatok önmagukért életre kelő veszélyei. Androgün érzelmek. Mikrokozmosz. Maradjon, aki még szereti a hullák szagát, vagy szívesen nézi mások kikényszerített könnyeit. Vannak szívek, ahol a kétfejű kígyó a torokra hajtja a megfoghatatlan szomjúságot. Égnek rá naiv muszájból azokra a retinákra is. Mind, akiknek eléggé megtanították a hallgatást. Ha sikerül, egyszerűen belevágja az önmagába töltött belsőségeit a forráspont felé tartó, zavaros lébe.
Egyes helyeken nem taksálják sokkal többre az ide születettek életét, bármilyen nyelvű is legyen, mint egyéb bé verziósnak kinevezett csoportokét. Szabályszerűségek. A sorsok nyomában valami lehegő árnyék. A nem megfelelően ellenőrzött hisztéria esélyei tartják életben. Azoknak válik élesebbé a látása, akiket kivet magából egy adott közösség. Nem szemek kellenek hozzá. Mikor eljött az ideje többen mentek tovább, mindenféle formában, a legkülönfélébb helyekre. Azok, akik megmaradtak, addig éltek, amíg nem változtak át, olyan darabkákká, mint aki a sarkon állt oda mellém. A váltakozó torony mindig, mindenre válaszol. A csillagokra tekintők odamenekülése egymásba száradt. Az ecsetelő használata nem elég. Valóságimitátorok, más kilyukadt vitorlák. Lélek, szív és más babarózsaszín, töredékes versrészek szagmintái. Úgy döntött, hogy sohasem létezett.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
