Toborek az iskolapadon ült, lábaival puhán dobolt a szék ülőlapján. A folyosó és a terem között a padsorok közötti két legfőbb útvonalon állandó közlekedés zajlott. Azok, akik kimerészkedtek a termeket összekötő, hideg fényű, széles folyosóra, a többi fiatallal, vagyis a kijelölt termekben tartózkodó és azt – a köztudomású tiltás ellenére – mégis el-elhagyó, úgynevezett tanulókkal igyekeztek felvenni a személyes kapcsolatot.
Toborek könnyű sportcipőt, világos farmernadrágot és zöld, műszálas blúzt viselt. Néha megütötte a fülét egy-egy szó, félmondat a teremben tartózkodó, kisebb-nagyobb tanulócsoportok beszédéből; ha valaki felnevetett, óhatatlanul keresni kezdte a nevetés forrását, miután pedig megtalálta, szórakozottan újra elkalandozott.
A terem három nagy, fehér keretes ablakkal nézett az utcára. Gyalogosokat, gyors léptű, hátizsákos fiatalokat, a park sötét, vonalkód-szabályosságú fasorai előtt elsuhanó, színes gépjárműveket láthattak bentről a tanulók.
– Megírtad a házit? – kérdezte Toborektől a padtársa, László Vladimir, aki futólépésben tette meg a folyosó és a középső padsor utolsó előtti padja közötti távolságot. Szuszogva, levegő után kapkodva beszélt.
– Nem – mondta Toborek. Leszállt a padról, s a székére telepedett.
– Mit mondasz a tanárnőnek, ha rákérdez? – érdeklődött Vladimir.
– Csak a felelőktől kéri a házit – mondta Toborek.
– Én megcsináltam – mondta László Vladimir. Hivalkodó nyugalom érződött a hangján. Toborekkel ellentétben neki nem kellett tartania a házi feladat ellenőrzésétől.
A pad lábához támasztott hátizsákjából Toborek könyveket, füzeteket, és egy tolltartót halászott elő, a padra tette őket. A teremben a csoportok felbomlottak, néhány másodpercnyi kavargó nyüzsgés után minden fiatal a saját helyén, egy alacsony, sárga széken ült. Az ülésrendet egy tőlük idősebb férfi vagy nő – a tanár – határozta meg, a tanulók pedig önként engedelmeskedtek neki. A napfény a lombokon átszűrve érte el a tantermet, a fénycsíkok a padlón, a falakon remegtek. A fiatalok igyekeztek mozdulatlanul ülni: néhányan piszmogtak vagy súgtak valamit a padtársuk fülébe, ám a többség a padsorokkal szemközti falra erősített hatalmas, sötétzöld táblát bámulta. Az elcsendesedő, helyükön üldögélő fiúk és lányok rendezett közössége, az osztály, leginkább egy szabályos mértani alakzatba kényszerített, utasításra váró katonai egységre hasonlított.
Egy halk, metsző nyikkanással kinyílt a terem magas, barna ajtaja. A beálló csendben mintha felerősödött volna az utcáról beszüremlő zaj: egy telefonáló gyalogos hangosan magyarázva elsétált először a tábla felőli első, majd a második, végül a harmadik ablak előtt. Mire a hang elenyészett odakinn, bal kezében egy barna bőrtáskát, hóna alatt pedig a kék, téglalap alakú naplót tartva belépett a terembe Komlós Réka, egy harminc év körüli, vonzó nő, a tanár. A tanulók felálltak.
A tanárnő hullámos fekete haja egy pillanatra sötétkéknek látszott a napfénycsíkban, melyen áthaladt. Fehér pulóvert, feszes, tejeskávé színű nadrágot és fekete csizmát viselt. Csizmája sárga csatja megvillant, léptei keményen koppantak a faburkolatú padlón. A középső padsor elé érve megállt, az osztály felé fordította a fejét, majd továbbhaladva a tanári asztalhoz ment, letette a naplót és a táskát. „Leülhettek” – mondta, s ő maga is helyet foglalt. Keresztbe fonta a lábait: a nadrág ránctalanul simult a combjára. Komlós Réka kiváló testi adottságait a visszafogott öltözködés és a tanári tekintélyt védelmező – és kialakító – kötelező szigor és merevség sem fedhette el egészen.
– Szerintem ma felelünk – súgta oda László Vladimir Toboreknek. – Akkor ilyen nyugodt.
Toborek nem szólt semmit. A tanárnő gesztenyebarna szemeit, kedves arcát nézte; Komlós Réka melleit képzelete szerény eszközeivel igyekezett maga elé varázsolni.
– Ismétléssel kezdünk – mondta Komlós Réka, és kinyitotta a naplót, melyben a tanulók neve szerepelt egy hosszú listán. – Van önkéntes? – kérdezte, s miután senki sem jelentkezett, felelésre szólította a Gordán Lilla nevű lányt.
Gordán Lilla felállt a székéről. Jobb kezével idegesen nyomkodta a pad szélét, bal kezével nadrágját gyürkélte, blúzát húzogatta. Egészen nyilvánvaló volt: nyugtalanítja, hogy a többi fiatal előtt kell számot adnia arról a tudásanyagról, melyet kijelöltek az osztály számára. Nem igazán értette, miért éppen őneki kell felelnie.
– A szó a tiéd. Tessék – mondta a tanárnő. Gordán Lilla a Föld országaiból felelt.
– A Föld országai, mind együtt, a világtérképnek nevezett, téglalap alakú, színes papírdarabon figyelhetők meg. Egy ország lehet sárga, zöld, lila, piros, vagy rózsaszínű – mondta.
– Az országokon kívül mit láthatunk még egy világtérképen? – vágott közbe Komlós Réka.
Gordán Lilla elbizonytalanodott, a lendületes kezdés után újra az idegesség jelei mutatkoztak rajta. Mintha a tanterem falairól szerette volna leolvasni a megfelelő választ, tekintete villámgyorsan cikázott ide-oda. Arca elfehéredett, ujjait tördelte. A többi fiatal fegyelmezetten ült a helyén, egyik-másik tanuló arcáról félelmet, szorongást lehetett leolvasni.
– Kék – mondta hirtelen a felelő, olyan elképesztő váratlansággal, mint ahogy tálcáról leeső poharak szoktak széttörni.
– Mi kék? – kérdezte Komlós Réka.
– A világtérképen világoskék színnel jelölik az óceánokat, melyeket vízszintes és függőleges vonalak szelnek át, ezek a szélességi és hosszúsági körök – mondta magabiztosan Gordán Lilla.
– Jó. Tovább – mondta a tanárnő. – Beszélj részletesebben az országokról.
– Az országokat emberek lakják, ők hozták létre a különféle alakú és különböző színű országokat. Időnként úgy döntenek, hogy kibővítik ezt vagy azt az országot, sőt, az is előfordulhat – Gordán Lilla itt tartott egy kis szünetet, gondolkozott –, hogy egy teljesen újat találnak ki. Ez pedig azért van, mert az emberi képzelet végtelen. A baj az – mondta Gordán Lilla –, hogy a Föld egyáltalán nem végtelen.
Komlós Réka tanárnő megcserélte a lábait, végigsimított a haján. A nyitott naplót böngészte. Toborek a tanárnőt figyelte a középső padsor utolsó előtti padjából.
– A világtérképen – folytatta a felelő – már nincs üres hely, ahová új országokat lehetne rajzolni, ezért a már meglévőkből kell újakat alkotni. Ehhez általában háborúra van szükség – mindezt gépiesen mondta, mintha az üres tábláról olvasná. – Háború az, amikor néhány rendkívül intelligens, ravasz ember különböző eszközökkel…
– Várj – szakította félbe Komlós Réka Gordán Lillát –, a befolyásolás egy új téma, szorítkozz arra, ami az országokra vonatkozik.
– Rendben – mondta Gordán Lilla. – Tehát különböző eszközökkel olyan információt juttat embertársai agyába néhány vezető, amitől azok nyugtalanná válnak, és mert azt hiszik, hogy a többi ember bántani akarja őket, félni kezdenek, és bántják a többi embert.
László Vladimir közelebb hajolt Toborekhez:
– A befolyásolást tudom. Könnyű – mondta halkan Vladimir. A tanárnő éppen hátradőlt kissé a székén, kihúzta magát, mellei formája valamivel jobban kivehetőbbé vált. Toborek egyáltalán nem figyelt arra, mit mond László Vladimir.
– Mutasd a házi feladatodat… – Gordán Lilla a tanári asztalhoz vitte a füzetét. – Helyes, leülhetsz. A végén egy kicsit elkalandoztál. Négyes – mondta Komlós Réka, majd egy négyszögbe, mely a naplóban Gordán Lilla neve mellett állt, egy apró négyest rajzolt. – A továbbiakban egy új témakörrel foglalkozunk – közölte a tanárnő.
Gordán Lilla leült. Felszabadultan mosolygott, örült a négyesnek. A padokban gubbasztó fiatalok élénkebbé váltak, a fegyelem szorítása enyhült a tanárnő bejelentése nyomán.
– Ezt megúsztuk – súgta László Vladimir. – A befolyásolást azért tudtam volna.
– Inkább hallgass – mondta Toborek. – Akkor meg miért nem jelentkeztél? – mondta.
– És ha mást kérdez? – kérdezett vissza suttogva László Vladimir.
– Nem érdekel, hagyjál békén – mondta Toborek.
Komlós Réka elővett a tanári asztal fiókjából egy darab krétát, majd a zöld tábla elé lépett, és felírta a címet: „Rabszolga- kereskedelem a Szelgár Köztársaságban”. Toborek épp azon gondolkodott, vajon milyen lenne megtapintani a tanárnő bőrét, amikor padtársa, László Vladimir ismét megzavarta.
– Mi van, nem írsz? A füzetemet ma nem adhatom kölcsön – mondta Vladimir.
– Ne aggódj, nem kell a füzeted – mondta bosszúsan Toborek, és elkezdte a hatalmas tábláról a füzetébe másolni az írásjeleket. Míg írt, leginkább mégis arra figyelt, hogy a tanárnő alakját a lehető legpontosabban, legelevenebben az emlékezetébe vésse. Újra és újra, tetőtől talpig végignézett a táblára krétabetűket író Komlós Rékán.
Az óra végén aztán a tanárnő komoly arckifejezéssel a padsorok elé lépett, és figyelmeztette a tanulókat: – Ennyit mára. De a rabszolga-kereskedelemből mindenkinek le kell felelnie. Akár akar, akár nem. – Ezután megszólalt a csengő. A fiúk és lányok mozgolódni kezdtek, éppen úgy, mintha ébresztőóra csörgésére kezdenének magukhoz térni.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
