Szeretni valóak a régi fotók. Mert olyan régi rajtuk minden. A nyolcvanas években máshogy néztek ki az emberek és máshogy néztek egymásra. Más ruháik voltak, más frizurák és szemüvegeik, minden valahogy más volt, pedig ugyanilyen mozdulattal nyúltak kanállal az üst felé, lógatták szájukból a cigarettát, írtak pár sort a köteteikbe, ugyanilyen összeszorított ujjakkal jelentkeztek, mint Dormán László fotóin, vagy mint mi most, a 2010-es években. Ők is hordtak nyakláncot, ők sem hordtak nyakkendőt, vitatkoztak, beszélgettek, egyetértettek, nevettek, de valahogy más volt régen, mégis.
Talán még megvolt, az a háború előtti luxus, hogy lehetett szabadon haragudni a másikra, talán nem volt akkora súlya egy-egy bántó véleménynek, mert nem félt attól senki, hogy az a másik, két nap alatt eltűnik, felszívódik, besorozzák, külföldre szökik, kikaparja valami az életünkből. Talán nekik, a nyolcvanas évek embereinek még fontosabb volt a jelen, s nem bánták annyira a múltat, nem szorongtak annyira a jövőtől, mint mi most, a 2010-es években.
Ezek a képek bevésve őriznek megállított pillanatokat, amikor az ember tekintetén nem látszik a jövő, hogy mi fog vele történni, hogy fog meghalni, kik után fog sírni, mitől lesz boldog, hány gyereke vagy unokája lesz, hogy fogja kifizetni a villanyszámlát. Csak a jelen látszik, az élő idő nevetése, amibe minden percben kapaszkodni akarunk. A jelen, ahol lennünk kéne, ahelyett hogy újra és újra felkaparjuk a múltat, vagy kutatjuk rettegve a jövőt.
Ahány költőt, írót ismerek, mind másképp fél és mástól fél, mind mást remél magának és társainak. Ami nem változik, különböző generációk író emberei között, az az összetartozás vágya, mert valami hajtja az író embert magányából a közös gondolkodás felé, a közösség felé. Ami változott, az talán a különbség aközött, hogy az ember tervez vagy csak vágyakozik. De mindenképpen remél.
Az írás egy magányos foglalatosság. Ebből kiindulva, mindenkiben felmerülhet a kérdés: mit tud együtt csinálni sok író, hogy még tábort is működtetnek? Pedig a válasz egyszerű, hiszen az írók is csak emberek, pont azt csinálják, mint bármelyik ember, akár a piacon, vásárban, akár az osztálytalálkozón vagy egy nagyobb társaságban, tömött szatyrokkal vagy kávéscsészével a kezében, új élményekkel, méreggel vagy nyugalommal a szívben, vagyis: vitatkoznak, beszélgetnek, közösen gondolkodnak, unják a másik felszólalását, elgondolkodnak, egymás húsába vágnak azokkal a féltve őrzött, éles szavakkal, elkülönülnek, dicsekednek, kiutálnak, dicsérnek, lelomboznak, tarkóig égető tekintettel a másik szemébe hunyorítanak, csoportosítanak, szidnak, kibeszélnek, csodálkoznak és rácsodálkoznak, ismerkednek, elfordítják a fejüket, nem hallják meg valaki köszönését, lenéznek, megbecsülnek, de mindenképpen összetartoznak. Mert a lebecsülés, a szidás, a visszaköszönés hiánya is egy fajta összetartozás, csak más iránya és dinamikája van.
Költők, írók, egymás közt. Nem értenek egyet, nem írnak egyformán, valami együtt gondolkodásra mégis igényük van. Költők, írók, egymás közt. Elkapva olyan pillanatokban, mikor arcukon ezer más dolog nyoma csapódik ki, s nem a kamerába mosolyognak, a berögzült izomráncolás mosolygásaként.
Valahogy utólag rajzolódik ki, hogy ki milyen érdekes volt, s még ha idegesítő vagy olykor gonoszkodó is volt, akkor is, volt és ember volt, ezáltal szép volt. Dormán László képein valahogy szépek az egyszerű, hétköznapi dolgok, szép a kóstolás utáni fintorgás, az ácsorgó közönség, a tekintetek, ráncok, félben hagyott mozdulatok, a kávéscsésze alján maradt zacc, a ruhák és zakók ráncai, félig kiürült zöld üvegek, egymásra nyomott csikkek és a fény, ahogy szóródva árnyékol egy-egy mosolyt, homlokráncolást, egy-egy félben maradt mondatot, félig kifújt füstöt, a fény, ahogy apró szilánkokra törik, emberek elkapott pillanatain. Szépek a gyerekek, akik kicsit unják a rendezvényt, a kislány, aki véletlenül az íróbácsi mellett maradt, s rajta ragadt a képen, az egymásnak úgy örülő ismerősök, akik egyébként nem találkoznak, csak ebben az írótáborban.
Ezek a képek, viszik a múlt egy darabját városról városra, azokat a megállított perceket, amikben megpihent az idő. Aki ír, a halállal jár körben, és mintha minden egyes leírt sort valaki a háta mögül, a feje mellé hajolva nézné, figyelné, mérné. S mégsem tudja senki lelkében tisztán tartani, ápolni, élő sebként gondozni a halált, mert élni akar s ezáltal megdöbben, ahányszor eltűnik valaki. Dormán László képein pont ezt ábrázolja, olyan őszinte arcokat, akik mögött mind áll egy-egy kisebb vagy nagyobb halál, emberek arcát, akik túl vannak már pár halálon vagy vár még rájuk egy tucat.
Mint Juhász Erzsébet és Dormán László kacagó szemei, azon a képen, melyen a fotós visszakézből fotózta le magukat. Mert pont így fényképezi most magát mindenki, azzal az önfeledt nevetéssel, mert magunkat fényképezni mindig vicces lesz. S ha belegondolunk, egyszer a mi képünket is így fogja nézni valaki, kutató, kereső tekintettel, hogy miért nevettünk ennyire, s miért kellett abbahagyni azt a nevetést.
De Dormán László képeit nézve talán megnyugszik az ember, mert az a másik, ha már nincs is közöttünk, nem tűnik el a képekről, hanem ott marad, egy-egy véletlen mozdulatban, elkapott pillanatban, szemünk magába issza arcának vonalát, testének alakját, s a szeméből kikacsintó lelkének egy-egy darabját. Dormán László képei olyanok, mintha újra lehetőséget kapnánk, hogy találkozzunk mindazokkal, akiket nem láthatunk már.
(A topolyai Népkönyvtár padlástermében a közelmúltban megnyílt Dormán László A hatvanéves Magyarkanizsai Írótábor című fotókiállítása, ez alkalommal hangzott el Terék Anna fenti szövege. )
