Fekszem az ágyon. Nézem a lábaimat. A bokámat. A mérlegtetoválást. Mérleget vonok. A tetkóról. Arról, hogy minek, ha úgysem hiszek a horoszkópban. Pláne nem abban, amit a mérlegről írnak. Pedig még az aljegyem is az. Mármint mérleg. Bizonytalan, harmóniára törekvő, kecses. Ez én mind nem vagyok. Nézem a bokámon a tetoválást, és azon gondolkodom, hogyan különbözhetek magamtól ennyire. Én, saját magamtól. A szakmai énem a magánénemtől. Hogyan lehet két ennyire különböző lelkem. Két agyam. Két szívem. Két testem.
A testem meg pláne zavar. Akár egy, akár kettő. Nem akarok harmincéves női testet. Nem akarok harmincéves nő lenni. Időnként nő sem akarok lenni, pláne nem harminc éves. De főleg ez a szám ijeszt meg. Se nem prím, se nem Fibonacci. Kerek. Kerek, de már a felső régióból. Amikor már azt is mondhatom, hogy az emberélet útjának felénél. Pláne a női élet útjának felén túl. Húszéves lennék. Max. 25.
Nézem a bokámat, a térdemet, a combomat, a hasamat. Összement a mellem. Semmi életteli, meg semmi duzzadás.
Tudom én, hogy ijesztő vagyok. Főleg magamnak, de másnak is. Időnként örülök, hogy félnek tőlem, de nem mindig. Kedves akarok lenni. Hogyan kell kedvesnek lenni? Ha sok bort iszom, engedékeny leszek. Már majdnem kedves. De nem lehetek alkoholista, csak azért, hogy kedves legyek.
Átfordulok a másik oldalamra, fordul a bokám is. Felteszem a falra a lábam, nekitámasztom, már majdnem gyertya. Támasztom a lábam, feszül a vádlim. Nyúlik. Azért nem mindegy 12 órákat 12 centis cipősarokkal. Persze, én akarom. A cipőket, mármint. A 12 centis sarkukkal együtt. Meg a kisebb sarkukkal együtt is, a szép színükkel, a formájukkal.
Régen jó nő voltam. Jónő. Ezt hogy írják? Mindegy, szóval, hogy megnéztek a férfiak. Aztán ez elmúlt. Vagy lehet, hogy nem múlt el, csak nem veszem észre. De inkább elmúlt. Az ilyeneket észre szoktam venni. Vagy nem is. Csak azt hiszem, hogy észreveszem. Sok mindenről csak azt hiszem, hogy tudom, aztán kiderül, hogy tényleg tudom, csak rosszul. Hibásan. Tévesen. Félretudom. Mellétudom.
A tetoválást a bokámon tudom. Tudom, hogy miért akartam, tudom, hogy miért jó, hogy ott van. Ezen kívül viszont minden bizonytalan.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
