A zEtna című internetes folyóirat által néhány éve játékot hirdetett meg: a feladat József Attila Sárga füvek című versének „túlírása” volt. A kezdeményezéshez tizenkét szerző csatlakozott: ki-ki a saját versíró módszere, hangulata, élményvilága szerint fűzte tovább az eredeti sorokat. A kísérlet beváltotta a hozzá fűzött reményeket, izgalmas eredményt hozott.
A csókai származású, évek óta Magyarországon élő és alkotó Tóbiás Krisztián Túliratok című könyve bevallottan erre az alapötletre épül: kötetének négy ciklusában összesen harmincegy művet gondol újra a Miatyánktól a legfrissebb kortárs irodalomig. Jellemzően nem az alapszövegek szerzőinek gondolatait írja tovább, hanem a versek által kiváltott reflexióit juttatja kifejezésre, mindazt, ami felmerül benne a versek olvasásakor. A szerző egy interjúban elmondta: azokkal az alkotókkal kívánt ilyen módon kapcsolatba lépni, akikkel szellemi rokonságot érez, vagy személyes kapcsolatot ápol, így a „túliratokban” ténylegesen egyfajta virtuális párbeszéd megteremtődéséről beszélhetünk.
Az intertextualitás régóta jelen lévő és kimeríthetetlennek tűnő terepe irodalmunknak. Sokféle változata ismeretes: egyes esetekben figyelmen kívül hagyása teljesen ellehetetleníti a szövegek interpretálását, máskor csupán egy tágabb, komplexebb értelmezési lehetőségtől fosztja meg az olvasót, ha nem ismeri fel az intertextuális utalásokat. Tóbiás Krisztián megkönnyíti a dolgunkat: kötetében az alapszövegek szerzővel és címmel együtt szerepelnek, továbbá az azokból származó sorokra kurziválás hívja fel a figyelmet, az érdeklődő tehát könnyedén rekonstruálhatja az eredeti műveket. A szerző ugyanis nem csupán kiindulópontként használja fel az alapszövegeket, hanem teljes terjedelmükben beépíti őket verseibe: rendszerint rövid terjedelmű műveket választ, melyeket felduzzaszt és kiegészít, így hozza létre saját alkotását. Az alapszövegek lényegi jellemzőjét, a tömörséget írja felül ezáltal, így versei e tekintetben alapvetően különböznek az eredetiektől.
Ahogyan Fekete J. József is fogalmaz a kötet utószavában: „…a forrásszövegeket magába olvasztó költői megszólalás új poétikai minőséget alkot. (…) Tóbiás Krisztián a versolvasás hermeneutikájából teremtett poétikai alapvetést, mondhatnánk, versolvasó gyakorlatát, interpretációs készségét lombosította alkotómódszerré”. A „túliratok” tehát természetesen egészen más perspektívából értelmezendők, mint mintaadóik, mégsem választhatók el azoktól végérvényesen: a megteremtődő szövegvilág komplex megvilágítása csakis az eredeti versek és az átiratok közös univerzumában végezhető el.
A nyitó ciklus egyetlenegy „túliratot” tartalmaz, a Miatyánkét, a második, a harmadik és a negyedik ciklusban pedig a 19. századi szerzőktől a kortársakig ívelő sáv rajzolódik ki. A mérleg igen határozottan a vajdaságiak javára billen, míg az utolsó ciklusban szinte kizárólagossá válik szerepeltetésük. E tény alapján automatikusan a szülőföldhöz való ragaszkodás, a sorsközösség hangsúlyozása centralizálódik, nem is alaptalanul; Tóbiás úgy fogalmaz, „bánáti keményfejűsége” alakította így: leginkább vajdasági szerzőket olvas, s egyáltalán nem érdekli, melyik könyv kapott jó kritikát, és kikkel divatos foglalkozni.
A versek alapvető szervezőelve az alapszöveg saját képre formálása és aktualizálása: ez utóbbi különösen a több száz éve írt szövegekkel való játék esetében izgalmas. Az Eötvös József Egy újszülött gyermek halálára című művére írt „túlirat” a századokon át csorbítatlanul továbbélő, időtlen tematikát, a mulandóságot, a dolgok végességét ragadja meg. Az üveggolyó mint a pillanatnyi lét metaforája jól érzékelteti az emberi sors kiszámíthatatlanságát, s az életünkbe belépő, majd távozó emberekre való utalás is az állandó változást reprezentálja. Bár Tóbiás Krisztián az alaptémától kiindulva másfelé kormányozza versét, elválaszthatatlan az eredetitől, ugyanazokat a húrokat pendítik meg, ha a felhangok némiképp el is térnek egymástól.
Babits Mihálytól a gyűjteményes kötetben meg nem jelent Töredékek egy részletét emeli be könyvébe a szerző. A „minden rossz, ha vége rossz” alapvetését kifejtve, a „ne hazudjunk, emberek” verssorhoz igazodva profán, kendőzetlen igazságokat juttat kifejezésre, mindvégig erőteljes ellentétekre építkezik, Babits személytelen megszólítását pedig némiképp hangsúlyozottabbá, perszonálissá változtatja, kikerekítve és kissé áthangolva ezzel az eredeti koncepciót.
Csokonai, Radnóti, Weöres, Pilinszky, Petri és még néhány szerző (meg)idézése után a vajdasági hullám következik: Koncz, Böndör, Beszédes, Szűgyi, Sziveri és még sokan mások. Cs. Simon István Csókai utca című verse – ismerve Tóbiás származását – nem meglepő választás. A „túlirat” ebben az esetben is az alapszöveg komponenseinek kibontása, részletezése: a két vers atmoszférája, miliője megegyezik, bár mindaz, ami Cs. Simonnál a jelen, Tóbiás versében inkább a múltba helyeződik át, s a helyzetkép kivetítése helyett az emlékidézés kap hangsúlyosabb szerepet.
A Bozsik Péter Példázat című verse által ihletett szövegben is megjelennek a múlt emlékei – a „körte meg barackszagú falu” és az elmaradhatatlan pálinkafőzés –, az eredetihez viszonyítva erőteljesebb hangulati tartalmat alakítva ki ezáltal. A hangsúlyok bizonyos szintű eltolódása után a vers további részében ismét az alapszövegre való markánsabb reflektálás figyelhető meg.
A kötet utolsó „túlirata” Szögi Csaba Egy hónap című versére íródott rá. A négysoros vers huszonnyolc sorossá duzzasztása nyilvánvalóan megváltoztatja az eredeti lakonikus, kommentároktól mentes jellegét. Míg az alapszöveg hanghatások nélkül dolgozik, sőt, a némaságra fókuszál, addig Tóbiás versét átszövi az írógép „szüntelen kopogása”, s a hallgatás csakis e monoton zaj függvényében értelmezhető.
Tóbiás Krisztián kettő az egyben kötetet alkotott: alapszövegek és „túliratok” különleges komplexumát hozta létre, mely izgalmas játékot jelent alkotónak, befogadónak egyaránt. A szövegek összetettsége alkalmat ad az elmélyülésre, a továbbgondolásra, a termékeny „próteuszi játék” – ahogyan Fekete J. József nevezte – számos értelmezési lehetőséget nyújt.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
